Cím:
Címkék
Szereplő:
Lee Minhyuk
Érintett
banda: Monsta X
Műfaj:
egyperces
Korhatár:
-
Megjegyzés: Ez a történet is amolyan húszperces gyakorlatnak indult, de végül átléptem a megadott időtartamat, így ez most csak egy kis szösszenetként kerül fel. :)
Címkék
Minhyuk elgondolkodva ült a Tangun tér közepére
- érthetetlen okból - ferdén rögzített, sötétzöld padon. Külleme oly' hétköznapi
volt, mint az összes vele egykorú ifjúnak: fekete félcipőt s szürke, élére vasalt
nadrágot viselt, ami ültében éppen annyira csúszott fel, hogy láttatni engedte a
megnyúlt gumijú, szöszös, fekete pamut zoknit, mi folyton lecsúszva lábszáráról barokkos fodrokba rendeződött a műbőr lábbeli tövében. Minhyukon ugyanolyan egyenruha volt, mint bármely fiatalon: zakó, fehér ing s fölötte egy
hanyagul megkötött nyakkendő csüngött.
A fiatal fiú épp azon morfondírozott, hogy
vajon mi olyan szokatlan ezen a reggelen? Saját menetrendjét tekintve
ugyanolyan késéssel indult, mint mindig, ennek okán valószínűleg pont úgy el
fog késni, mint akármelyik másik napon. Ám ez a reggel más volt.
Talán a hosszú tél után jött hitelen jó
idő lehetett az oka, de valahogy az egész környék barátságosabbnak tűnt. A nap
ráérősen nyújtóztatta elgémberedett sugarait, melyek lassanként elértek a
járókelőkig, s meleg simogatásukra varázslatos módon a fel-alá rohangáló
emberek megtorpanni látszottak.
A máskor udvariatlan vevők mosolyogva
üdvözölték az idős eladót a sarki kis közértben, a folyton rohanó üzletemberek
előzékenyen engedték előre egymást a halkan zakatoló mozgólépcsőkön. Senki sem rohant.
A megállóba érkezők nyugodtan várták meg
a következő buszt, sőt a jegypénztár előtt kígyózó sorban álldogálók nevetgélve
elegyedtek szóba egymással. És ez volt az a furcsaság, ami Minhyukot
töprengésre késztette.
Ez a rövid, szinte mesébe illő pillanat,
amikor a béke észrevétlen elidőzött a
Tangun tér zord forgatagában. S mintha az élet lejátszott filmjét valaki egyetlen
gombnyomással lelassította volna kissé. Nem nagyon, éppen csak annyira, hogy az
Ember megláthassa: a hajnal óta dolgozó, „modortalan" jegyellenőr hideg
kezének remegését; vagy a „semmirekellő" utcaseprő szégyennel telt, lesütött tekintetét; a
könnycsepp csillanását az „ápolatlan" hontalan szemeiben, s egy percre hallható
legyen a „koszos" kisgyermek gyomrának sóvárgó korgása s a hó
végét jelző utolsó aprók aggodalmas csörrenése a „munkanélküli" édesanya
zsebében.
Ám egyedül Minhyuk vette észre, hogy azon a reggelen egy félhangnyi emberség csendült meg az élet
lelketlen rapszódiájában, mi nesztelen suhant is tovább, mintha ott sem járt volna, s helyét újra az önzés, ítélkezés és közöny akkordjai vették át.
~Xiumaru
(Budapest
,2018.)
Szia!
VálaszTörlésŐszintén megmondom, hogy erősen keresem a szavakat. Amennyire rövid volt maga a szöveg, annyira volt erőteljes annak a mondanivalója.
Lehet, hogy csak a fránya influenza miatt lettem ennyire szentimentális, de komolyan elgondolkoztam az utolsó mondat jelentőségén. A történet elején még szinte megmosolyogtam, hogy mennyire olyan Minhyuk, mint bármely - általam elképzelt - koreai diák, aztán eszembe jutott az egyik legjobb barátom is, aki folyton elkésik az első órákról.
Végül ott voltak a barátságos pillanatok, amiket tökéletesen leírtál. Komolyan, szinte jó volt elképzelni, hogy ott - ahol a fiú épp volt - nem olyan antiszociális mindenki, mint mondjuk nálunk, ahol a hirtelen beköszöntő tavaszkor is maximum az időseket hallom pletykálni a pénztárnál.
Aztán szinte észre sem vettem, és máris egy teljesen más hangulat vett körül. Ennek már volt súlya. Senkiről nem árultál el többet, mint a pillanatnyi állapotát, ezzel pedig sikeresen elérted, hogy az olvasó (én mindenképp) elgondolkozzon, hogy miért éhes a kisgyerek?, miért került a karakter az utcára?, miért nem foglalkozik velük senki más még annyira sem, hogy észrevegye őket?
Az utolsó mondat... írtam egy kisregényt, de ennyi idő is kevés volt ahhoz, hogy megtaláljam a szavakat, így szerintem nyugodtan mondhatom, hogy remekül zártad a történetet.
Imádtam. Tényleg.
Köszönöm az élményt!
Pakkson~^^
Szia!
TörlésKöszönöm szépen, hogy írtál nekem! Örömmel olvastam, hogy időnként megérintett a történet. Ez egy olyan kis elmerengő pillanatomban ihletődöt valami volt, amikor én is épp azon gondolkodtam, hogy miért olyan türelmetlenek és érzéketlenek egymással az emberek?
Nagyon hálás vagyok, hogy írtál nekem!
Xiumaru
Szia!
VálaszTörlésIgazság szerint meglehetősen régen olvastam fanfictiont magyarul, inkább angolul olvasok ha olvasok, magyarul meg könyveket. Most viszont ezt a rövidke szösszenetet átfutni egész jó kis felüdülés volt. De meg akartam kérdezni: most tényleg erre vártál volna véleményt, vagy egy másik műre, ami még nem készült el, csak nem akartál tovább "váratni" minket? Mert nekem nem lett volna probléma kivárni azt se, ha valami nagyobb szabású dologra szerettél volna véleményt/kritikát.
No, de térjünk akkor rá erre a kis egypercesre. Amilyen rövid, olyan elgondolkodtató is volt egyben. Az, hogy tulajdonképpen ki ül azon a padon, tökmindegy, mert nem annyira ő a lényeg, hanem sokkal inkább amit lát. Bár egy pillanatra azért felvetődött bennem, hogy ha késésben van, miért üldögél a padon és morfondírozik az élet nagy kérdésein. :D - Mondjuk épp ez a lényeg: hogy egy pillanatra kiszakadt az élet mókuskerekéből és emelkedettebb gondolatai támadtak, mint általában.
Hatásos volt a leírás a tér forgatagáról, és az különösen tetszett, hogy több társadalmi réteg is képviseltette magát: a nem túl nagy presztízsű utcaseprő, vagy a ranglétrán ennél magasabban lévő bolti eladó, valamint a feltehetőleg gazdag üzletemberek is jelen voltak. Röviden, pár szóval festetted le ezeket a szerepeket, s a vége felé szóba kerülő címkék idézőjelbe tétele alaposan elgondolkoztatja az embert, hogy vajon miért is van mindez így. Miért goromba a jegyellenőr, miért semmirekellő az utcaseprő, hogyan került utcára a hajléktalan. Ezek felett a kérdések felett a való életben is sokkal könnyebb átsiklani, mint foglalkozni velük, mert ugye - nem a mi bajunk. Mert mindenkinek megvan a maga kis baja a saját kis életében, és örül, ha azt túléli, elfeledve sokkal nehezebb sorsú embertársait. Pedig mindenkinek van egy története, mindennek megvan a maga oka, hogy miért modortalan a jegyellenőr, vagy miért munkanélküli az anya. Úgy érzem ez a rövid egyperces akár társadalmi kritikának is beillik, vagy nem tudom, neked mi volt a célod vele pontosan, és csak az én agyam pörgött most rá erre :D
Két apró dologba kötnék bele, ami persze csak észrevétel: kicsit úgy érzem, az a zokni az elején túl lett magyarázva. Majdnem két egész soron keresztül taglaltad, mikor az egész mű kb. 25 sort tesz ki, és miközben végeredményben a zokninak nem sok jelentősége van a történet mondanivalójának szempontjából - bár kétségkívül előttem volt az utolsó szöszig az a lábravaló, az biztos :D
A másik meg a "hontalan" kifejezés, ami helyett én személy szerint inkább az otthontalan szót használnám, amennyiben a hajléktalanra utalsz, mert a hontalan kicsit mást jelent. De ezeken az apróságokon felül Tőled megszokott módon egy ízlésesen megfogalmazott művet olvashattam. Köszönöm az élményt. :)
Aquatic
Szia!
TörlésKöszönöm szépen, hogy elolvastad és időt szakítottál rá, hogy írj nekem. Jól látod, ez a történet csak hirtelen jött, nem ez volt tervezve, de azt amiket mostanában írok ezen a fórumon nem fogom megosztani, sőt a jövőben egyáltalán nem nagyon tervezek kpop témában hosszabb terjedelemben alkotni, így maradt ez, hogy "letudjam" a tartozásom és ti is megkaphassátok a pontokat.
Örülök, hogy elgondolkodtatónak érezted, ez is volt a cél, azért is volt ennyire leegyszerűsítve a történet. Teljesen igazad van a zoknit illetően, egy azon a napon látott zokni gondolkodtatott el, mert igen, én ilyen faszságokat veszek észre a világban. :D De teljesen jogos, hogy a történet egészében nincs semmi jelentősége, így nem érdemelt volna kiemelt hangsúlyt. :D A hontalant bevallom én szoktam az otthontalanokra használni, de teljesen igazad van, hogy hivítalos jelentését tekintve ez a szó teljesen mást jelent, ezt javítani fogom mindenképp. :)
Köszönöm, hogy írtál nekem!
Xiumaru