Lopott könyvek OS

Cím: Lopott könyvek

Szereplők: Minseok, Jongdae, Junmyeon (említés szinten)

Műfaj: songfic, angst

Korhatár: 16

Megjegyzés: A történet a Tankcsapda zenekar Lopott könyvek című dalának egyes soraira épült.

Javították: Ézemi, Nárcisz és Sumire

Figyelmeztetés: erőszakos jelenetek, szereplő halála

A kis bolt ajtaján belépve a fiúk tekintete a fejük felett megszólaló, aprócska rézcsengőre siklott, mely éles csilingeléssel jelezte az öreg Cho úrnak, hogy vásárlói érkeztek. A régiségbolt porlepte polcain rendezetlen sorokat alkottak a század eleji porcelánok, órák s a különböző dísz- és használati tárgyak. A falak minden szabadon maradó felületén megbarnult vászonra festett képek terpeszkedtek, melyek bohém színeikkel vonták magukra a vásárlók figyelmét.

A fiúk bármerre is pillantottak, ott valami szemet gyönyörködtető ritkaságra bukkantak. Az üzlet nagy részét mégis a plafonig felérő könyvespolcok uralták, melyeken az antik könyvek szabálytalan sorokat alkotva álldogáltak. Némelyikük kifejezetten nagyméretű s egyszerűen díszített, míg mások aprók s míves mintákkal ékesítettek voltak.

A legrégebbi példányok merített papírból készült lapjai megfakultan hullámzottak, borítójukon pedig cikornyás aranybetűkkel szedett felirat húzódott. Minseok mindig is szerette a könyveket, rettenetesen tudott örülni minden újonnan beszerzett darabnak, melyeknek jellegzetes fehérítő-, nyomdafesték- és ragasztószaguk volt. Ám idővel rájött, hogy a régi könyvek még az új példányoknál is kedvére valóbbak.

Nagyapja bélyeggyűjtőknek szóló kalauza volt az első ilyen kötet, melyet kezében tarthatott. Dohányfüstben megsárgult lapjai érdes tapintásúak voltak, s az egész könyv enyhén dohos auráját öregapja jellegzetes mentolillata lepte be. Minseok nagy becsben őrizte azt a példányt, mely örökké a kedves bácsira emlékeztette.

- Itt minden annyira drága - elégedetlenkedett a fekete hajú fiú, aki csalódottan járta a sorokat, míg kedvese csillogó szemekkel simította végig ujja hegyével a hívogató könyvek gerincét.

- Tudom, de ezek megérnék ezt a pénzt, Jongdae... - merengett el Minseok egy nagyméretű, vaskos lexikon borítóját tanulmányozva.

- Egyszer majd veszek egy ilyet én is, ha sok pénzem lesz - fonta karba kezeit a fiatalabb, s egyre türelmetlenebbül figyelte párja megbabonázott mozdulatait.

- Menj előre, és kérdezd meg az eladót, hátha megvan neki az a könyv, amit anyukád keres - nógatta társát Minseok, miközben ő egyre mélyebbre hatolt az égig érő sorok között. Jongdae előreszaladt az ősz antikváriushoz, aki ügyetlenül kezdte bepötyögni a nemrégiben beszerzett számítógépbe a keresett címet. Az idős ember elég nehezen birkózott meg a feladattal, így Jongdae hosszú ideig kényszerült a pultnál várakozni.

Minseok ez idő alatt egy apró, fekete borítójú, ezüstös betűkkel díszített könyvecskét lapozgatott, melynek gyűrött oldalai üresen meredtek rá. A kis könyvből egy fehér árcetli lógott ki, melyen az ötös szám után túlságosan is sok nulla hivalkodott. A fiú fürkésző szemmel tekintett körbe, majd óvatosan a vállán csüngő táskába csúsztatta kincsét.

Lopok neked egy könyvet.

A lemenő nap narancsos fénye melegen világította meg a némaságba burkolózó helyiséget. A bejárattal szemben kis, faragott lábain büszkén álldogáló fiókos komód pihent. Tetején egy azúrszín cserép magasodott, s benne napsárga rózsák bontogatták hamvas szirmaikat. A néhány éve vásárolt rózsatő lassan terebélyesedett ekkorára. Minden évben újabb apró bimbókat hozva mostanra fejedelmi pompában ragyogó növénnyé cseperedett, melynek illata szelíden lengte be az egész lakást.

A szoba pasztellkék falait megannyi fenyőkeretes kép élénkítette, melyekről a két fiú boldogságtól izzó tekintete nézett vissza a hegyvidéki kirándulásról, a társastánc órákról vagy épp a könyvtárból, hol rengeteg közös órát töltöttek. Évek hosszú sora vonult fel a falakon, meghitt, családias aurába vonva a kis helyiséget.

Minseok ködös tekintettel meredt maga elé, kiszáradt, dús ajkai óvatos mosolyra húzódtak, miközben alvó kedvese békésen pihenő testét figyelte. Ujjait lassan vezette végig párja gyönyörű íveket leíró gerincén, majd őket ajkaihoz érintve ízlelte meg a szerelmük hevében formálódott izzadságcseppeket. Jongdae sportos testalkata meglepően törékenynek tűnt ezekben a percekben, miközben békésen pihent a puha ágyon.

Minseok a párnája alá nyúlt, s előhúzta az ott lapuló, fekete könyvecskét, majd belelapozva jegyezte fel újabb mélykéken sötétlő sorait. Időnként abbahagyta az írást, s csak mereven figyelte a mellette pihenő fiú egyenletes légzését. Tekintete ugyanolyan elvarázsolt s vágyakozó volt, mint mikor a könyvespolcok között nézelődött, mégis látszott szemében valami megmagyarázhatatlan.

A lapjait teleírom.

Minseok megfogta kedvese kezét, s elvette tőle a benne lapuló átkos készüléket.

- Muszáj egész este ezt a szart nyomkodni? - tette le a konyhapult egy félreeső részére a telefont.

- Nem is nyomkodtam egész este - mosolyodott el a fiatalabb, s közelebb lépett a vacsorát kevergető fiúhoz. - Csak megnéztem, hogy ki írt Facebookon - duruzsolt bele kedvese fülébe, miközben teste teljesen az előtte állóhoz simult. - Mit is kérdeztél? - Jongdae megpróbálta felvenni a korábban miatta félbemaradt beszélgetés fonalát.

- Azt kérdeztem, hogy melyik nap megyünk anyukádhoz? - mérgelődött Minseok, miközben a serpenyőben aranyló hagymakockákat kevergette szorgosan.

- Anyuhoz? Huh, nem tudom, mikor érek majd rá. Erről még beszéljünk, majd ha jobban látom a hetemet. - Jongdae újra kezébe vette a megrezzenő készüléket, s pillanatok alatt ismét elmerült benne. Időközben bekapta az utolsó darabka kekszet is, melynek egyetlen morzsája egy pillanatra elidőzött ajkai vékony vonalán, ám rögvest továbbgurult onnan, a mélybe vetve magát.

- Jól van. De mihamarabb találd ki, mert már két hónapja halogatod. Jó? - A fiú kérdésére nem érkezett válasz. Minseok csalódottan tekintett hátra válla fölött kedvesére. – Ideadnád a húst? - törte meg a csendet percekkel később újfent. Jongdae arcán huncut mosollyal nyomkodta tovább telefonját, játszi könnyedséggel engedve el füle mellett párja szavait.

- Hogy mi? Jah, én is szeretlek - emelte tekintetét a rá felpillantó Minseokra, majd kifelé indult. - Ugye nem bánod, ha addig tévézek kicsit - s a választ meg sem várva hagyta el a tündöklő rendben tartott kis konyhát. Az idősebb fiú nagyot sóhajtva lépett oda a vékony csíkokra szeletelt csirkehúsért, majd azt a sercegő serpenyőbe kaparta.

Az előszobai kis komódra egy újabb apró sárga rózsaszirom hullt.

Vérrel, verítékkel, valahogy még kibírom.

- Sajnálom, Minseok, de én ezt nem tudom tovább csinálni. Szeretlek, tényleg… - hebegett Jongdae – de erre képtelen vagyok.

- Junmyeon miatt van az egész, ugye? – komorodott el az idősebb tekintete. Nem volt hajlandó elfogadni a fiú szavait, hogy az ő viselkedése a valódi ok. Minden józanságra sarkalló kérést elengedett füle mellett, s csak egyre inkább elmerült önnön kínjaiban.

- Mi? Nem, nem Jun miatt. Tudod, hogy ő csak a barátom… De nem normális, ahogy viselkedsz… - csuklott el a fiú hangja.

- Azt mondod, nem vagyok normális? – sziszegte ajkai közül.

- Nem, nem ezt mondtam. Hanem, hogy nem normális, ahogy viselkedsz, hogy követsz a munkahelyemre, hogy átnézed a telefonomat, az istenért, még a ruháimat is végigszaglászod. Ezt én nem akarom tovább folytatni, Minseok – gördült végig egy keserű könnycsepp a fiatalabbik arcán.

- Ne beszélj félre, Dae, te hozzám tartozol… Nem hagyhatsz el engem – lépett közelebb az idősebb. Könnyfátyol mögött megbúvó tekintete azt sugallta, nem adja fel ilyen könnyen.

- Ne csináld ezt, kérlek – ellenkezett Jongdae az idősebb közeledésére. Egyre hevesebben hárította annak csókjait, míg elkeseredésében nagyot lökött rajta, mire a fiú a falnak esett. A fiatalabb megütközve meredt arra az emberre, ki nem is olyan rég még az életet jelentette számára.

Lassan visszatért lábába az erő, s keservesen szakította el tekintetét Minseok kínban égő pillantásaitól, melyek szavak nélkül könyörögtek hozzá. De ő csak vett egy nagy levegőt, és elszaladt, maga után végleg becsapva a lakás ajtaját, melynek heve még a falakat is megrázta. A rózsa utolsó aranyszirma is lehullott, összefüggő bársonyterítőt alakítva ki maga alatt.

De aztán elmegyek innen messze, hogy többé ne is láss.

Lopjon könyvet, írja a könnyeivel tele valaki más.

Hónapokkal ezelőtt a kis lakást még a felhőtlen boldogság és könnyed szerelem aromái járták át, de mára a helyiség levegőjét az önmarcangolás és féltékenység mérgei szennyezték be.

Az egész lakás lepusztult, a mosatlan edények halomban sorakoztak a konyhában, melyek fölött legyek járták véget nem érő táncukat. A fürdőszobában régen büszkén tetszelgő tükör már csak darabokra hullt, torz önképét mutatta az előtte megállónak, s fényes felületét sötétlő, vörös cseppek mocskolták.

Az íróasztalon pihenő, ódon olajlámpa lángja ritmustalan táncot járva vonta titokzatos fényébe a kis helyiséget, melynek komor fellege szinte a fiú vállaira telepedett. Nem az első tintakönnyekbe fúló éjszaka volt ez Minseok életében, de ez volt mind közül a legkegyetlenebb.

Vállait óvatosan ringatta előre-hátra, a szoba kriptacsendjét csak a tapétafoszlányokkal csúfított falon pihenő óra kattogása törte meg, ütemesen kísérve az ifjú mozdulatait. Tintától pecsétes ujjai között egy apró, fekete könyvet szorongatott.

Lopok neked egy könyvet. A lapjait teleírom.

A fiú körül a földön tucatnyi képkeret pihent, melyekből Jongdae tekintett vissza rá, s mellette hajdani, boldog önmaga. Minden fotó megannyi emlékképet vonszolt magával, melyek ezen a késői órán egyre csak kísértették őt.

Minseok remegő kézzel nyúlt az egyik betört üvegű keretért, melyben egy hatalmas könyvtár egy apró részletét mutató fotó lapult. A képen Jongdae-vel egy cseresznyeszínűre lakkozott keményfa asztalon ültek törökülésben, s a kamera felé vigyorogtak.
A fiú egy pillanatra abbahagyta a ringatózást, elmélázva figyelte a képet, mely kettejük közös helyén készült. Itt találkoztak először... A fotón Minseok borostyánszín tekintete szinte ragyogott a lelkében felgyülemlett boldogságtól, orra furcsa kis grimaszba torzult hatalmas, szabálytalan mosolyától. Ám Jongdae vidám szemeiből hiányzott a mélység, inkább tűnt izgatottnak és lelkesnek, mint egy kutyakölyök, semmint olyannak, aki nyugodtan merül el a szerelem végtelen tengerében.

A képeket kitépem, rajta lesznek a síron.

Jongdae félve lépett be a régen rózsaillatba burkolózó kis lakás ajtaján, hol szeretett otthonuk pusztulásba taszított képe fogadta. A szőnyeg grafitszürke textilje vértől mocskosan terült elé, s rajta milliónyi kristályként csillámlottak az összetört üveg szilánkjai. Jongdae hetek óta nem hallott Minseokról, azóta, hogy utoljára összefutott vele a boltban. Már akkor is sejtette, hogy nincs minden rendben vele, hisz a máskor mániákusan tiszta s rendezett külsejű fiú koszos melegítőben és papucsban tologatta bevásárlókocsiját.

Jongdae szívét vigasztalhatatlan bánat kínozta, hogy így kellett látnia őt. Nagyon is hiányzott neki Minseok társasága, de egyre inkább azt érezte, hogy nem hozhatják már helyre a dolgokat. Tétova lépésekkel haladt beljebb, szemével kutatva a rég nem látott arcot.

A sötétben lassan egy ismerős sziluett rajzolódott ki, mely árnyképként adta vissza Minseok alacsony, ám kissé zömök termetét. A fiú az ebédlőasztal előtt állt, s a szirmait vesztett, elszáradt rózsatövet locsolgatta. Ő nem látta, hogy a növény már halott, szemében reményteli, bimbózó virág volt most is, ami gondos ápolásra szorult. Egyre csak öntözte a reménytelen kórót; a víz a cserépből már az asztalra folyt.

Jongdae elképedve figyelte a másik mozdulatait, maga sem hitte, hogy barátja idáig jutott.

- Szia - törte meg a csendet. A másik csak ekkor szakadt ki révületéből, letette a kis kannát, majd lassan szerelme felé fordult.

- Szia - éledt fel szemében újra a rajongás lángja. - Hát visszajöttél? Tudtam, hogy így lesz - lépett közelebb társához bizakodva. Kezeit felé nyújtotta, hogy újra megérinthesse őt, de Jongdae elhúzódott simogatása elől. A fiú csontos karja a levegőbe dermedve maradt, s ő értetlenül figyelte kedvese reakcióit.

- Csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy vagy - köszörülte meg torkát a fiatalabb. - Elég rosszul festesz, Minseok. - Megütközve figyelte a sokat fogyott ifjú beteges kinézetét, de leginkább a szemeiben felvillanó érzésektől rémült meg. Nem volt önmaga, mintha őrület ködén át tekintett volna a világra.

- Hát nem azért jöttél, mert újra akarod kezdeni? - lépett előre a fiú értetlenül. - Nem azért vagy itt, mert még mindig szeretsz? - közeledett egyre, maga után véres nyomokat hagyva üvegszilánkokkal sebzett lábaival.

Jongdae megrémült közeledésétől, s egyre csak hátrált, míg a fal rideg felületéhez nem ütődött. Nem mert válaszolni, csak fejét csóválta.

- De hiszen én szeretlek téged! Még mindig... Örökké... - simított végig arcán vágyakozva.

- Tudom... És én is szeretlek, de... de már nem úgy - húzódott el Jongdae a fiú érintésétől. Pontosan tudta, hogy nélküle már semmi sem a régi, hiányzott barátja, de tartott beteges féltékenységétől, mely a hónapok során egyre jobban eluralkodott rajta. Tudta, hogy nem fogadná el a helyzetet. - Minseok, ezt abba kell hagynod! - emelte fel hangját, s ettől a másik kicsit magához tért.

A ifjú tekintete egy pillanatra kitisztult, s mosolytól ragyogó arccal nézett szerelmére egy végtelennek tűnő pillanatig. Rövid időre minden a régi volt, csak ők ketten léteztek, s szerelmük kísértete ismét valósnak tűnt, ám nem sokkal később tekintete újra ködbe veszett. Még egy vörösen izzó lépést tett előre.

- Ne gyere közelebb! - tolta el magától a fiatalabb.

- Gyere vissza hozzám... - suttogta a fiú, s kezeiért nyúlt, de kedvese arcán rémületbe vegyül undor jelent meg.

- Soha! - hangzott a kegyetlenül végérvényes kijelentés. Minseok arcát döbbenet jeges fuvallata járta át.

- Miért? - rivallt rá szerelmére indulatosan.

- Mert szeretem őt... - lábadtak könnybe a fiatalabb mélybarna szemei. A fiú percekig csak hitetlenkedve bámult maga elé, tekintetében üresség csillant.

Lehajolt, majd felegyenesedett. Érdes tenyeréből vékony sugárba serkent elő a vér, olyan erősen zárult tenyere egy nagyobb darab üvegcserépre. Jongdae-nek épp csak annyi ideje volt, hogy lepillantson a kezére, de mire megpróbált volna ellépni, már érezte a húsába hatoló üveg durvaságát, s a ruháját átnedvesítő vér melegét, mely vöröslő folttal díszítette egyszínű, fakósárga pólóját.

Amit kettőnknek ások. Úgy, hogy ne lássák mások.

Amikor szemedbe nézek, szúrok, aztán magammal végzek.

Jongdae erősen vérzett, szinte azonnal elveszítette egyensúlyát, s szédelegve zuhant a földre. Próbált telefonja után kutatni, de Minseok elvette tőle a gyűlölt készüléket, s a földhöz vágta azt. Végre újra karjaiban tarthatta szerelmét, s most csak ezzel törődött. Nem is hallotta meg az imádott fiú fájdalmas nyögéseit, s nem vette észre kínban fogant könnyeit sem, melyek arcát simogatták.

Az élénk vér vörös tengerré duzzadva borította be a puha szőnyeget, ám hozzá rövidesen egy újabb folyam is csatlakozott. Minseok karján hosszanti vágás éktelenkedett...

- Én nem haragszom rád - suttogta szerelme ajkaira a tébolyult fiú. - Ne félj, kicsim, most már mindig együtt leszünk. - A két fiatal vére ütemesen tört felszínre, s percekkel később Jongdae tekintete az örökkévalóságba veszett.

Az idősebb lassan simított végig szerelme ajkain, s hosszan csókolta, hisz annyi kínkeserves éj után végre újra megtehette. A vérfolyam lassan terült szerte, míg el nem érte a földön heverő kis fekete könyvet, melynek megfakult lapjai itatósként szívták magukba a vörös tintát...

Lopok neked egy könyvet.

A lapjait teleírom.

A festék, ha megszáradt a kifakult papíron,

akkor elmegyek innen végleg.

Magammal viszlek téged.

Oda, ahol többé soha senki el nem érhet.

~ Xiumaru

(Budapest, 2016.)