A lét elviselhetetlen könnyűsége 1.fejezet

Cím: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Főszereplők: Yifan, Zitao
Mellékszereplők: Jong (oc), Zitong (oc), (Rourou )

Műfaj: Slice of life, fluff

Korhatár: 12
Bétázta: Ézemi

1. fejezet

„Hisz ami szép, az bizonyosan jó és tökéletes is…”

 

Puha lépteit csupán halk surrogás jelezte, ahogy lába a szőnyeg anyagába süppedt, mi bézsszínű gyepként terült el előtte. Asztalához tartott, majd leült a kényelmes székbe, melynek hűvös, bőrborítása kellemesen simult forró testéhez. Szerette ezt a széket, ez volt talán az egyetlen bútor, amihez igazán ragaszkodott a kis szoba berendezési tárgyai közül. Ez volt az első dolog, amit tőle kapott...

Igéző, fekete tekintete az ágyban pihenő fiúra siklott, kinek meztelen testének nagy részét egy sötétzöld anyagba bújtatott takaró rejtette el. Fedetlen mellkasa szoborszerűen fehérlett a szoba sötétjében, s lassú, egyenletes mozgással jelezte, hogy tulajdonosa mélyen alszik.

Zitao kihúzta íróasztalának fiókját, kivette a benne lapuló egyszerű noteszt, majd hangtalanul kezdett benne lapozgatni. Az oldalakat tintapacák s határozott vonalakkal áthúzott sorok csúfították. Megannyi félbemaradt próbálkozás megtépázott nyomai sötétlettek a papíron; minden befejezetlen vers, félbeszakadt novella egy-egy vesztes csata színhelye volt számára.

- Talán igaza van... Talán sikerülhet - sóhajtott fel halkan, s kezébe vett egyet az asztalon hanyagul heverő tollak közül. Próbálta megfogadni kedvese tanácsát; nem gondolkodott, egyszerűen csak írni kezdett.

Egy dérillatú hajnalon, mikor az egész ház még békésen aludt, s a helyiségek csöndjét csupán a reggelt sürgető órák egyenletes kattogása zavarta meg; főhősünk ágya üresen terpeszkedett, és egyre csak ontotta magából a hívogató melegséget. A kis éjjeliszekrényen pihenő vekker épp ekkor váltotta át a percek számát, négy óra negyvenkettőt mutatott, ám Yifan még mindig nem aludt…

Ez a tény már önmagában is különös lehetett volna, s az ifjú ismerőseinek jogos megdöbbenésére adhatott volna okot, de a hajnali fénybe öltözött fürdőből kiszűrődő neszek még rejtélyesebbé tették jelenlegi helyzetét. Halk sípoló hang, fájdalmas sóhajok és a fiú mély tónusának suttogássá szelídített foszlányai keveredtek össze, s hasították szét a hajnal feszült némaságát.

- Kérlek, ne csináld ezt... A sírás nem megoldás semmire. - Yifan a fürdőszoba közepén térdelt, s próbálta megnyugtatni zaklatott társát. A csend kezdte újra átvenni a helyiség feletti uralmát, az eddigi zajok lassanként semmivé lettek.

A fiú térdelő alakja megemelkedett, s komótosan kiegyenesedett, ám ekkor a halk sírás újra felbukkant, s fokozatosan szívet tépő áriává duzzadt távolodó lépteinek nyomán.

- Ugyan… Ne csinálj jelenetet… Kérlek, csak egy kicsit hadd aludjak még. – Yifan beletörődés helyett csak fátyolos kiskutya szemeket kapott viszonzásul, s jelen esetben ez igazán helytálló kifejezés volt.

A távozó becsukta maga mögött a fürdő tölgyfából készült, nehéz ajtaját, amin nem sokkal később apró tappancsok dobbanásai hangzottak fel ütemesen. S a halk sípolás kitartóan folytatódott, akárcsak az elmúlt estén; azzal a különbséggel, hogy ezt Yifan mindeddig nem hallotta meg. Fáradt léptekkel s meggyötört idegrendszerrel tért vissza hálószobájába, ahol el is terült a rá várakozó fekhelyen, melyet az éjszaka folyamán már kilencedszerre kényszerült elhagyni.

Mikor megtalálta Rourou-t, nem sejtette, hogy ennyi kellemetlenséget okoz majd neki a kis jövevény…

*

Két nappal korábban a fiú épp a parkban sétálgatott, s igyekezett impozáns képi világot találni a kisfilmhez, amit házi feladatként kellett leadnia. Sokkal nehezebben boldogult a felvétellel, mint azt elsőre gondolta. Fel-alá járkált a közeli parkok s erdősávok között, rettenetesen keresett valamit, de az igazság az volt, hogy maga sem tudta igazán, mit. Az erdő fái őszi koronáikat már elhullajtva álldogáltak, kopasz ágaikkal a szürkület felé törve, a félhomályban még az avar színpompája is lelketlen sivárságnak tűnt.

Tekintete hamar tovasiklott a haldoklónak tűnő erdő képén, s inkább visszasietett a park szépen betelepített virágágyásai közé. Lefilmezett egy még szirmait éppen megtartó árvácskát, s pár kellemetlen, erős illatot árasztó kis büdöskét is. Ám a szebb virágok már mind elnyíltak, s régi díszük nélkül már csak hervadozó leveleknek tűntek, s ez a fiúnak nem tetszett.

Tudta ugyan, hogy tanára szereti a komor képi világot, s a drámai, elgondolkodtató felvételeket, de ő jobban szerette a dolgokat pozitívan szemlélni. Az ő videóin nevető gyerekek, napsütés, színek és vidámság, vonuló bárányfelhők és bimbózó virágok tűntek fel újra és újra. Még mikor épületekről kellett kisfilmet készíteniük, akkor is a gazdagok díszes, palotaszerű házait vette lencsevégre, s igyekezett megmutatni azok legapróbb díszeit is, hogy mindenki láthassa, mennyire hibátlanok. Hisz' ami szép, az bizonyosan jó és tökéletes is. Yifan ezen egyszerű összefüggés szerint élte eddigi életét.

Miközben a virágágyás előtt térdelt, egyszer csak egy apró, hideg orrocska kellemetlen csiklandozását érezte meg kilógó derekánál. A kiskutya a hatalmas tenyér elől, mely lendületesen kapott felé, azonnal előreszaladt, s farkát csóválva állt meg a fiúval szemben.

- Hát te ki vagy? – mosolyodott el Yifan, s percekig csak a fel-alá futkosó állatot figyelte, akin nem volt sem nyakörv, sem póráz, sem semmilyen biléta, ami arra utalt volna, hogy gazdája lenne. Barnás szőre is elhanyagolt, ápolatlan volt, s minden hirtelen mozdulatra összerándult az apróság. - Ne félj tőlem, nem bántalak – nyúlt a fiú az izgága kutyus felé, hogy megsimogathassa, de ő ezt csak sokadik alkalomra engedélyezte.

A kis idegen hamar belopta magát Yifan szívébe, ki úgy határozott, ideje magához vennie élete első házi kedvencét. Magával vitte hát, megfürdette, megszárítgatta, sűrű szipogások közepette kifésülte bozontos szőrét, majd az ágy végében kellemes fekhelyet készített neki. Rourou igazán elégedettnek érezhette magát az új, csodálatosan kényelmes és meleg otthonban.

Yifan egy órával később arra ébredt, hogy rettenetesen nehezen kap levegőt. Mellkasa vadul zakatolt, miközben az ablakhoz rohant, hogy azt feltépve jusson oxigénhez. Lassanként állapota kezdett javulni, ám rá kellett döbbennie, hogy allergiás az állatszőrre.

A fiú halk nevetése visszhangosan ringott körbe a szoba álmos aurájában. Egy pillanatra maga elé bámulva próbálta felidézni az ezután történteket, hisz’ ő is csak kedvese elmesélése alapján ismerte Rourou megérkezésének történetét. Füzete fölé hajolva folytatta a félbemaradt történetet...

Így esett meg, hogy az apróság a második estéjét már a földszinti nappaliban töltötte. Az egyedüllét bizony komisz dolog, és semmiképpen sem kiskutyáknak találták ki. Rourou-nak sem tetszett a helyzet, s ennek bizony hangot is adott. Az apró állat testméretét meghazudtoló hangerővel panaszkodott egész éjszaka, de újdonsült gazdája ebből semmit sem hallott meg; nem úgy, mint a fiú álmatlanul forgolódó szülei. Nem tudom pontosan, mi hangozhatott el a hálószobában kettejük között, de valami ilyesmi lehetett:

- Én mondtam, hogy csak baj lesz ezzel az állattal - szorította párnáját fülére a férfi, kinek máskor általánosnak vehető jókedvét ekkor fáradtság köde rejtette.

- Talán idővel abbahagyja… Mindenesetre szerintem jót fog tenni ez a kutya Yifannak, legalább tanul egy kis felelősséget. - A nő kimerülten változtatta meg újra testhelyzetét, hátha egy kényelmesebb pózban hamar elnyomja őt az álom.

- Ez igaz. Ideje, hogy végre valamiért ő feleljen - dörmögött a férfi álmosságtól rekedtes hangon.

Yifan szülei aggódó és szeretetteljes emberek voltak, akik az évek során igyekeztek fiúkat mindentől megóvni, amitől csak lehetett. Ha gond adódott, Jong mindent elintézett fia helyett, s ugyanígy tett édesanyja, Zitong is, legyen szó mosásról, reggelikészítésről vagy akár bevásárlásról. S ez végül odáig vezetett, hogy Yifan élete csupán a boldog, szép és gondtalan dolgokra korlátozódott.

A szülők másnap azonnali hatállyal menesztették Rourou-t a nappaliból, így harmadik estéjét a kis állat az emeleti fürdőben töltötte, Yifan szobájának tőszomszédságában.

Mikor a fiú végre újra ágyba került, már majdnem öt óra volt. Szerencséjére mindig is jó alvókával rendelkezett, így nem esett nehezére perceken belül ismételten elszenderedni...

A fekete hajú mosolyogva tekintett fel a noteszból, s elgondolkodva figyelte halkan szuszogó párját, kinek kócos, búzaszőke fürtjei a párnahuzatra simultak. A ifjú némán figyelte alvó társa hosszú, dús szempilláit, melyek időnként kissé megrezzentek, s vastag ajkai halványan csillantak meg a sötétségbe borult szobában.

A virrasztó számára már megszokott volt, hogy ő maga sosem tudott hajnali egy előtt elaludni, rossz megszokás volt ez számára. Bezzeg Yifan úgy elterült most is, mint akit fejbe vertek. Az óra éjfélt mutatott, de ő mégsem tudta abbahagyni az írást, most, hogy oly’ régen elveszettnek hitt ihlete végre visszatalált hozzá.

A konyha álmos levegőjét lassan kezdte átjárni a feketekávé életerőt sugárzó aromája. A hívogató illatfelhő lassan kúszott fel az emeletre. Jong jókedvűen fütyörészve sétált a konyha felé, miközben gondtalanul igazgatta élénkpiros nyakkendőjét. Fekete lakkozott cipője hangosan koppant az előtér pepita járólapjához, majd a konyhába érve könnyed öleléssel üdvözölte nejét.

Zitong a lecsepegő kávét töltötte épp apró, kék rózsákkal díszített fehér porceláncsészékbe. Az asszony egyszerű farmert s egy vékony anyagú, lila blúzt viselt ezen a reggelen, sötétbarna haja, melybe a kor egy-egy ősz szálat festett, kontyba kötve pihent feje tetején. Frizurájának mintegy ékeként pedig egy ezüst pillangó lapult meg rendezett tincsei között.

- Sikerült végre kialudnod magad, szívem? - mosolyodott el a nő, s az egyik csészét férje kezébe helyezte, aki azon melegében, minden ízesítés nélkül húzta le az italt.

- Igen, remekül aludtam. - A férfi arcán huncut mosollyal tekintett az emelet felé. - Vajon felébredt már? Nem fog elkésni?

- Hagyd még kicsit aludni, ha olyan éjszakája volt, mint nekünk tegnap, akkor nem aludhatott valami sokat. - Zitong arca együtt érző, halvány mosolyba rendeződött, miközben nekiállt a szendvicsek elkészítésének.

- Azért csak fel kéne kelteni azt a gyereket… - somfordált a lépcső felé Jong, kiben örökké rosszaságra kész gyermeki szív dobogott.

- Olyan vagy, mint egy kölyök - nevetett fel a nő, majd határozott, mégis kedves hangon kiáltott fel. - Yifan! Ki az ágyból! El fogsz késni! - Néhány perccel később egy óriás gyűrött árnyéka hajtogatta le magát a lépcsőn. Minden lépését háromszor meggondolta, s igyekezett nem rálépni a lába körül boldogan rohangászó kiskutyára.

- Jó reggelt napsugaram - mosolyodott el édesanyja, s megsimogatta a mellette megálló fiú arcát, kinek vonásaiban önmagát vélte felfedezni. Wu Yifan ugyanis rettenetesen hasonlított gyönyörű édesanyjára, ugyanazok az igéző, mélybarna szemek uralták hosszúkás arcát, szinte az utolsó ívükig egyező ajkaik is jellegzetesek voltak. Egyedül a nő apró, hegyes orrát nem örökölte a fiú, ki most hatalmasat ásítva támaszkodott meg a pulton.

- Hogy aludtál, fiam? - vigyorodott el Jong. Nem akart ő kárörvendő lenni, de fia álmatag arca rendkívüli módon szórakoztatta őt.

- Kérek... Kávét...- nyögött fel a fiú, s a lefőzött fekete felkeresésére indult.

- Ho-ho, nem felejtettél el valamit? - Apja arcára meglepő komolyság ült. - Előbb etesd meg az állatot, csak utána jössz te.

- Ez nem vicces - sápadt el még jobban a fiú, s mivel amúgy sem volt valami jó passzban, megjelenésében egyre inkább emlékeztetett egy kifestőkönyv színezésre váró figurájára.

- Nem is viccnek szántam - nyomta a kutyakaját Jong fia kezébe, majd mosolyogva simogatta meg a csillogó szemmel várakozó állatkát, ki sűrű farokcsóválásokkal jelezte, hogy teljes mértékig egyetért az imént elhangzott intelmekkel.

A fiú kelletlenül lépett Rourou tálkájához, és teletöltötte azt apró, különböző színekben tetszelgő, ropogós falatkákkal. A kiskutya birtokolta mindazt a lelkesedést, ami Yifanból hiányzott ezen a reggelen, s mohón csapott le az ételre. Így egészült ki a konyha reggeli nyüzsgésének háttérzaja halk, ropogtató hangokkal. A családfő helyeslően bólintott, és megsimogatta fia kócos fürtjeit.

- Jók legyetek, én elindulok - köszönt el feleségétől is egy meghitt öleléssel, majd magához vette a neki elkészített szendvicseket, vállára kanyarította szépen vasalt zakóját. Megigazította dérülő barkóját és kerek arcával harmonizáló szemüvegét, majd sietve el is hagyta a konyhát, s rövidesen a tompa ajtócsapódás jelezte, hogy a házat is.

- Hosszú napod lesz ma? - tekintett Zitong mosolyogva fiára, illetve csak tekintett volna, ugyanis Yifan teste meglepő módon valahol a hűtőben rejtezett. Az asszony egy pillanatra eltűnődött, hogy vajon, hogyan képes kétméteres fia félig eltűnni a fridzsiderben. - No jól van, csukd már be az ajtaját, mert le fog olvadni, te melák - unta meg anyja a céltalan múzeumlátogatást, s eltolta a hűtő elől a félig alvó óriást. - Mit ennél? - kérdezte csípőre tett kézzel az asszony.

- Valami szendvicset… Mondjuk sonkásat - tette hozzá a fiú, mert látta édesanyján, hogy nem elégedett ezzel a válasszal. - Kérek bele retket is...- adott könnyed puszit az elmosolyodó nő halvány levendulaillatot árasztó arcára.

Tao fájó csuklóját nyomkodva pillantott az órájára, ami már hajnali kettőt mutatott. Nagyot ásított, majd lassan becsukta a füzetet, melybe történetüket kezdte írni, s leoltotta a kis asztali lámpát. Hátát megropogtatva nyújtózkodott ki; teste teljesen az írás áldozatává vált, minden porcikája elmacskásodott és sajgott, de különösen a keze, melynek ujjbegyei tintától kékelltek.

A hirtelen elsötétedett szobában árnyként közlekedett, s ruháitól megszabadulva bújt vissza nesztelenül az ágyban hortyogó kedvese mellé.