Komor homályból lassan kilépek Én.
Jöttömre nem marad más, csak a remény.
Ibolyaszín sugára betölti az eget,
de egyre fakul már; levegőd bennreked.
Jössz-e mondd vélem türkiz szín vizekre,
dús lombú erdőkbe, zöldellő mezőkre?
Követsz-e ragyogó fény forrása felé?
Hol kimerült lelked nyugalmát meglelé.
Búcsúdnak sorai hanyagul kékellnek,
lelkemben érzések, melyeket szégyellek.
Narancsos fénye a Napnak már szenderül;
mostanra éltednek ritmusa elgyengül.
Mosolyod megfáradt, nem ereszt el a lét.
Ő veled van most is, s te szorítod kezét.
Vörösen dobban egy utolsót szíved, Ő
nem időz, követ már, nem is kell kérned.
Így lett testetek földi létének vége,
s lelketek most egyre szárnyal a fénybe.
Szerelmetek, mi egy élten át sem lanyhúl,
most öröklét várja, a szivárványon túl.