Cím: A szivárvány (8.rész Vége)
Szereplők: Chanyeol, Sehun (EXO)
műfaj: életrajzi dráma
Korhatár: 16
Elnehezült pilláit időnként megemelve nézett maga elé a férfi. Eleinte csak a lemenő nap sugarainak melegét érezte szemhéjain, majd fokozatosan kivilágosodott, s az eddig őt körülvevő sötétség semmivé lett. Kinyitva szemeit először az egyszerű, hófehér vászonhuzatot pillantotta meg, melyen kötelező jelleggel fel-felbukkant a vöröskereszt, mely egyetemes jelként tudatosította benne, hol is van.
„Komor homályból lassan kilépek Én.
Tekintete lassan tovább siklott, s rövidesen megütközött a vékony, átlátszó csövön, mely kézfejéből vezetett egészen a mellette álldogáló fém állványon lógó infúzióig. A víztiszta sóoldat unottan csöpögött egyre nagyobb időközöket tartva, míg végül el nem némult teljesen. Pillantása a mellkasán pihenő jellegzetes tapadókorongokra vándorolt, melyek az ágy mellett tüsténkedő géphez kötötték betegüket, kinek szívdobbanásait halk csippanásokkal jelezte a készülék.
Jöttömre nem marad más, csak a remény.
Sehunt nem először fogadták ezek a hangok, s képek ébredéskor. Most is, mint az ilyen esetek mindegyikénél gyengének, erőtlennek érezte magát. A roham ugyan elmúlt, mégis ugyanolyan nehezére esett mellkasát emelgetve levegőhöz jutnia, de hála a gyógyszereknek legalább az izzó fájdalom elmúlt. A kínzó érzés, melyben mintha minden sejtjének szenvedése koncentrálódott volna.
Ibolyaszín sugára betölti az eget,
Kutatva siklott tovább tekintete, s elidőzött a kis kórterem unalmas zöld falait bámulva. Az egész annyira egyhangú volt, csupán a magas plafon fehérje hozott egy kis változatosságot a sivár szobába. Sehun úgy pihentette szemeit a falon, mintha csak időt adna magának, s erejét addig összegyűjtené pillái további mozgatására.
de egyre fakul már; levegőd bennreked.
„Hol van?” – Kedvesének hiánya akaratlanul is emlékébe idézte a pár órával korábbi jelenetet.
Chanyeol és Sehun kettesben töltötték az estét csöndes magányukban. Hope, kis kedvencük ugyanis hónapok óta Yeol szüleinél lakott. A kiskutyának így sokkal jobb sora volt, hisz mindig volt ki foglalkozzon vele, s így a szülők is könnyebben viselték öregségük fájdalmas terheit. Sehun pedig kellően steril környezetben élhetett, még ha nagy is volt ennek az ára.
A fiú épp a reinkarnációról beszélt párjának, aki ezen meglehetősen kiborult. Nem akart hallani semmiről, ami a halálhoz volt köthető.
- Kicsim, engedd, hogy beszéljek róla… - makacskodott Hunnie.
- Beszélj, csak ne nekem – zárkózott el teljesen az idősebb. – Legalább a szülinapodon ne beszéljünk ilyesmiről.
- Pont azért akarok erről beszélni, mert ma szülinapom van. Tudod, ha újjászületek, én teknős akarok lenni. Azok soha nem sietnek sehova, és jó sokáig élnek. Ééés imádom a vizet is, szóval tökéletes teknős lennék szeri… - Sehun mondata ezúttal is köhögésbe fúlt.
- Teknős? Nem szeretem a teknősöket. És hát mit ne mondjak, azért választhattál volna valamivel aktívabb állatot is.
- De nem akarok aktív lenni – mosolyodott el szelíden a fiatalabb. – Pihenni akarok – köhögött fel újfent.
Yeol szíve összeszorult kedvese szavain. Igaz szerelme arcán nem látszódott az a negyven év, de tekintete kimerült volt. Szemében az elmúlt, egyre hosszabbra nyúló évek ott sorakoztak, s túl sok fájdalom vegyült csillogásába.
- Szeretlek picim – csókolta meg Chanyeol kedvesét.
- Tudom – köhintett Sehun.
- Megyek, engedek vizet – hagyta el a szobát Yeol gondolataiba merülve.
- Én is – kiáltott utána az ágyban raboskodó. Párja arcára ez a két - sokszor hallott - szó is mosolyt csalt.
A fürdő fekete-fehér kockás burkolata egyszerre volt vidám, és komor is. Yeol hangulatától függött, hogy milyennek látta. Volt, hogy úgy érezte a fehér kockák között a sötétek csak elvétve bukkannak fel, de ma úgy látta a feketék határozottan átvették a vezetést.
Kinyitotta a fényesen csillogó csapot, melyben önnön torz tükörképét pillantotta meg, majd vékony sugárban habfürdőt csorgatott a zubogó vízhez. A fürdőkád ütemesen telt, s az egyre duzzadó habréteg is mind magasabbra emelkedett a színen.
Yeol kiszedte a vizes ruhákat a mosógépből, ha már ott volt igyekezett összekötni a kellemeset a hasznossal. Gyorsan nekilátott teregetni a fürdőszobában ácsorgó széles szárítóra aggatva a nedves holmikat.
- Azt hiszem, ennyi hab elég lesz – mosolyodott el, s elzárta a csapot. Ám ekkor furcsa érzés kerítette hatalmába, s csak pillanatokkal később jött rá mi a baj.
„Csönd van” – futott át agyán. Füle az évek során már olyannyira megszokta párja köhögését, hogy szinte meg se hallotta azt. Olyan természetessé vált számára, mint másnak a légzések neszei. Ám a csend sosem jelentett jót.
- Hunnie!? – szólt ki, s mivel nem kapott választ, bicegős lépteit sürgetve sietett a hálóba.
A nővérkének újabb zacskó infúziót sikerült nehézkesen felakasztania a fém állványra, ahol nem olyan rég még a kiürült tasak csüngött. Az új adagból serényen kezdtek el hullani a cseppek. Sehun a folyamatos csipogás ellenére hallani vélte minden apró csöpp zaját, melyek szinte nesztelenül csobbantak a felszínhez érve.
Jössz-e mondd vélem türkiz szín vizekre,
dús lombú erdőkbe, zöldellő mezőkre?
Már fél órája annak, hogy magához tért, de kedvese azóta se került elő. Ilyen ezelőtt soha nem volt, mindig az ágya mellett ült, s ő volt az első, akit meglátott, mikor kinyitotta szemeit.
Hunnie ügyetlenül támaszkodott kanüllel rútított kezével a puha ágyra, s próbálta feljebb tornászni magát fekhelyén. Mikor odahaza rosszul lett, őszintén nem számított arra, hogy még valaha magához tér majd.
Követsz-e ragyogó fény forrása felé?
Hol kimerült lelked nyugalmát meglelé.
„Hogy is mehetnék így el?” – tűnődött a férfi, s ügyetlenül vette kézbe a nővérhívót.
A következő percek várakozással teltek. Sehun tekintete el-elidőzött a függöny ráncain, vagy épp az ablakon beszűrődő fények játékán. A kórterem csendjét csak a szívmonitor unott csipogása törte meg időnként. Úgy tűnt, ezen a napon még neki sincs kedve dolgozni.
Halk, szapora léptek egyre erősödő zajai hallatszottak, majd kisvártatva az ajtón egy húszas éveiben járó nővérke sietett be.
- Mi a baj, Oh úr? – tette fel a rutin kérdést a hölgy.
- Kérem, hozna nekem egy papírt és egy tollat, kedvesem?
- Hogyne – mosolyodott el a fiatal lány, s elsietett, hogy teljesítse a beteg kérését. Rövidesen egy tollal, s néhány üres papírral tért vissza, melyeket a férfi ölébe tett, majd távozott.
Sehun egy percig töprengett, hogy kinek szóljon a levél, majd úgy döntött először szüleinek ír pár sort. Ezeket a mondatokat gyorsan papírra vetette, majd mikor Chanyeolhoz ért elakadt. Hogyan is kéne elköszönnie élete szerelmétől? Miként is lehetne búcsút vennie egy embertől, aki egy emberöltője mellette van, s szereti őt?
Időnként a papírhoz érintette a tollat, majd elemelte róla, s néha egy-egy szót is leírt. Nehezen ment, sokkal nehezebben, mint azt hitte. Nem véletlen, hogy ilyen sokáig halogatta a dolgot, egészen addig, míg majdnem túl késő lett.
Búcsúdnak sorai hanyagul kékellnek,
Fél órával később ismerős ritmustalan dobbanások ütötték meg Sehun fülét, arca azonnal mosolyra húzódott, s a papírokat ügyetlenül a kis asztalra helyezte. Már ez a minimális mozgás is nehezére esett, szaporán kezdte venni a levegőt, mikor visszahuppant a párnára.
Lelkemben érzések, melyeket szégyellek.
Chanyeol komor ábrázattal jelent meg az ajtóban, szemei feldagadtak, és pirosak voltak. Lassan sétált az ágy mellé, ahol rutinosan foglalt helyet.
- Hogy vagy életem? – fogta meg kedvese szabad kezét, melyből nem lógtak ki zsinórok.
- Jól – hazudta Hunnie, s arcán halovány mosoly jelent meg.
Narancsos fénye a Napnak már szenderül,
- Mit mondott az orvos?
- Azt, hogy kutya bajod… - hangzott az őszintétlen válasz.
- Yeol, én elfáradtam. – A szoba egyre a gép lassuló csipogását visszhangozta.
Mostanra éltednek ritmusa elgyengül.
- Tudom édes, de már nem tart soká – emelte szerelme kezét ajkaihoz az idősebb, s gyengéd csókot lehelt rá. - Szóval teknős, igaz? – terelte el a sápadt fiú figyelmét, mialatt a nővér bejött, s körültekintően valamit befecskendezett az infúzióba, majd lassan távozott.
- Igen, teknős – Sehun köhögése egyre fokozódott, szemei könnybe lábadtak az erőlködéstől.
- Akkor azt hiszem, következő életemben sem leszek valami fürge – vágott csalódott arcot Yeol, majd elmosolyodott szerelme szemeit fürkészve.
Mosolyod megfáradt, nem ereszt el a lét.
- Miért, te is az leszel? Azt hittem, utálod a teknősöket – csillant meg a szeme.
- Én az leszek, ami te… Tudod, hogy nélküled nem megy… - hajolt párja ajkaira az idősebb meggyötörten.
Sehun szemeiből apró könnycseppek gördültek ki, lassan folydogálva végig a fiú arcán.
- Channie, nem tudtam még… megköszönni – fulladt el a megkezdett mondat.
- Shh – némította el szavaival küszködő párját Yeol. – Nem kell semmit megköszönnöd. – A gép egyre ritkábban törte meg a beszélgetés hangjait.
- De én meg akarom – fogta egyre erősebben párja kezét Hunnie.
Ő veled van most is, s te szorítod kezét.
Chanyeol párja kezét saját mellkasára fektette, s vadul zakatoló szívének dobbanásait figyelték.
- Ennyi év után is? – kérdezte őszinte boldogsággal arcán Sehun.
- Mindennél jobban – simult párja ajkaira az idősebb, és egy a körülményekhez mérten hosszú csókban egyesültek.
Éveknek tűnő percek teltek el, a gép mind lassabban sírt fel, míg végül teljesen el nem halkult. Többet nem jelzett. A fiú keze az ágyra hullott, s az utolsó előszökő könnycsepp is útjára indult, lassan simítva végig a gyönyörű, élettelen arcot.
Éveknek tűnő percek teltek el, a gép mind lassabban sírt fel, míg végül teljesen el nem halkult. Többet nem jelzett. A fiú keze az ágyra hullott, s az utolsó előszökő könnycsepp is útjára indult, lassan simítva végig a gyönyörű, élettelen arcot.
Vörösen dobban egy utolsót szíved, Ő
nem időz, követ már, nem is kell kérned.
Így lett testetek földi létének vége,
s lelketek most egyre szárnyal a fénybe.
A két fiú élettelen teste egymásba fonódva pihent az ágyon, mikor a nővér visszatért a szobába. Sosem volt számomra egyértelmű, hogy Yeol szíve mitől állt meg azon a napon. Tett-e ő azért, hogy ez így történjen, vagy egyszerűen csak meghallgatta kérését a Mindenható? Nem tudom…
A nő meghatódott tekintettel ellenőrizte a két férfi életjeleit, majd az asztalkához lépett, ahol egy levelet talált. A papírt sűrűn pettyezték a tintafoltok, de egyetlen sor is került a lapra, mely hűen tükrözte, hogy a fiúk szavak nélkül is pontosan tudták, mit jelentenek egymásnak. Az életet...
„Drága nővérke!
Kérem, adja át levelemet a szüleinknek!
Oh Sehun (2034.április 12.)"
Oh Sehun (2034.április 12.)"
Szerelmetek, mi egy élten át sem lanyhúl,
most öröklét várja, a szivárványon túl."
Sziasztok!
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki a történet során vissza-vissza nézett, és figyelemmel követte az eseményeket. Külön köszönöm azoknak, akik véleményeikkel segítettek jobbá formálni a fejezeteket, vagy épp kedves szavaikkal bátorítottak. Nagyon örülnék pár véleménynek ezúttal is, akár a fejezetről, akár a történet egészéről, még ha ilyen rövidre is sikeredett. :)
Xiumaru^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése