Félelem - 1.rész

Cím: Félelem

Szereplők: Jonghoon, Hongki (FT Island)

Műfaj: lélektani, krimi

Korhatár: 16

Figyelmeztetés: erőszakos jelenetek, halál 

A bétázásért soha el nem múló hálám Nárcisznak! 

Bevezető

Choi Jonghoon vagyok, művész...

         Nincs a félelemnek annál őszintébb képe, mint ami a halálra váró ember arcára ül ki; mesteri módon rendezve össze vonásait, melyek mindegyikével a legősibb érzést próbálja kifejezni, hátha valaki meglátja, hátha valaki megérti, és megmenti…

Rajongok az emberi arcokért. A test egy apró része csupán, mégis millió izmával utánozhatatlan módon adja vissza az emberi természetet. Arcjátékunk oly kifejező és ösztönös; a lényünkből fakad, s egyetlen másodperc alatt összetett, mégis egyértelmű hangulatokat tudunk kifejezni vele. Erre semmi más nem képes, sem a hangok, sem a tettek, de még a szavak sem, melyeket százszámra alkottunk meg az évszázadok során, csak hogy megkíséreljük megfoghatóvá tenni a valóságot.

Annyira egyetemes s félre nem érthető jelek ezek, melyeket arcunk apró mozdulataival továbbítunk, mégis hihetetlenül egyediek. Hisz nincs két ember, aki ugyanúgy mutatja ki a benne tomboló dühöt, vagy a felhőtlen boldogságot, ami átjárja az egész testét, vagy épp a bánatot, mely felemészti lelkét. Persze sokszor látunk hasonlóságot például két testvér mimikája között, vagy ahogy a szavakat formálják, mégis a valóságban mindannyian összetéveszthetetlenül különbözünk.

Én a nap minden percében tanulmányozom az arcokat; megfigyelem és lerajzolom őket. Ez a hobbim, ez a munkám, s egyben az egyetlen mód, hogy megértsem az érzelmek világát, melyet én csak külső szemlélőként figyeltem egész életemben.

Eleinte csak hétköznapi profilokat készítettem, majd egyre több, s mind bonyolultabb érzést próbáltam átadni műveimmel. Örömöt, szomorúságot, haragot, ezek mindegyike nagyon karakteres, de viszonylag egyszerűen visszaadható hangulatot jelöl, gondoljunk csak az emotikonokra.   : (   : )

Aztán kezdtem egyre többre vágyni, s próbáltam nehezebben megfogható lelkiállapotokat megjeleníteni; meghatottságot, közönyt, vagy épp megvetést. Ezek már némiképp bonyolultabb, összetettebb érzések, melyek nem annyira kiszámítható módon jelennek meg arcunkon.

Végül jött a félelem. Ennek ábrázolása rettenetesen nehéz volt számomra, mivel az emberek annyi fajta módon képesek félni… Más és más tükröződik arcukon, ha valami állattól rémülnek meg, vagy ha mondjuk egy szerettük életét féltik. De egy közös bennük, mind gyönyörűen összetett; s művészien kifejező, ahogy egyetlen inger átveszi az uralmat nem csak az arc, de az egész test felett, s marionettbábuként irányítja létüket.

Évekkel ezelőtt lettem ennek az érzésnek a rabja, ám hamar rájöttem, hogy nem könnyű lencsevégre kapni, s alaposan megfigyelni. De azért vannak módszerek...

Choi Jonghoon vagyok, művész, sorozatgyilkos...

1.rész

Az ébresztőóra előtt keltem fel ezen a napon is, hisz a rekkenő hőség idő előtt száműzött ágyam forró öleléséből. A nap álmos sugarai vidáman hatoltak át drapp sötétítőmön, melyet nővérem választott lakásomba.

Évekkel ezelőtt vettük, de én azóta is ezt a függönyt használom; szeretem az állandóságot, a megszokást. Nagyon megnehezíti az életem, ha valami váratlan történik körülöttem, így lakásom változatlanságba dermedve áll lassan öt éve. Minden bútor, minden könyv, de még az edények is mindig pontosan ugyanott találhatóak nálam. Nővérem ezen sokszor csodálkozott, de már megszokta, hogy vannak furcsaságaim…

Sok dolgot kedvelek ebben a lakásban. Ahogy a lazára szőtt textil megtöri a reggeli nap kérlelhetetlenül beáramló fényét. A nappalit, melynek sarkai számomra elérhetetlen magasságokba törnek, s ahol mindig halvány pókháló lengedez. A tapéta halvány narancs színét, a régi bútorok sokat látott hangulatát és enyhén dohos illatát, melybe egész nappalim burkolózik miattuk. A hatalmas könyvespolcot, mely robusztusságával uralja nappalim képét, s a rajta rendre sorakozó puha bőrkötéses rajzmappáim látványát.

Rengeteg ilyen mappám van, hisz tizennégy évesen kezdtem el rajzolni, és műveimet azóta is őrizgetem, ugyanis számomra olyanok, mint másoknak a könyvek.

Nekünk, embereknek több száz szavunk van az érzések leírására: boldogság, vidámság, derű, bánat, szomorúság, letörtség, stb. Én mégse tudom, milyen érezni, ugyanis valami baj van velem. Sose éreztem semmit, de erről a titkomról egyedül nővérem tud. Eleinte nem hitte el nekem; azt gondolta, csak éretlen kisfiú vagyok, aki nem érti az érzelmek világát, és csak ezért hiszem, hogy számomra elérhetetlenek.

Azonban szerencsémre nővérem pszichológusi ambíciókat dédelgetett már gyermekkorunk óta, s rengeteget olvasott a különböző pszichés rendellenességekről, így noonámnak köszönhetően már tizennégy éves korom óta tudom, hogy alexitímiás vagyok.

A legtöbb ember azt sem tudja, hogy létezik ilyen, pedig az érzelmi analfabetizmus komoly dolog. Egy ilyen ember nem képes átélni érzéseket, így azokat kifejezni sem tudja, sőt mások érzelmi motiváltságát sem képes értelmezni. Nos, ez lennék én… Egy érzelmi analfabéta.

Nővérem nem is sejti, mekkora segítséget jelentett nekem, hogy erre már fiatalon rájöttünk. Hisz én azóta is tudatosan tanulmányozom az embereket, hogy képes legyek normálisan kommunikálni és megjátszani az érzéseimet a nap minden percében.

Mára már tudom, hogy mi a „normális” érzelmi reakció, ha az ember meglát egy sérült kiskutyát, vagy egy mosolygó babát, vagy ha épp valakinek a halálhírét közlik. De ez nem volt mindig ennyire könnyű.

Ugyan gyermekkorban még nem várhatóak el ezek a dolgok, ám ahogy cseperedtem fel, egyre nagyobb szerepet kaptak az érzések a körülöttem lévő világban, s én meg akartam őket érteni. Tudni akartam, mi motiválja az embereket. Miért döntenek annyiszor hibásan, az észérvekre nem hallgatva. Több száz könyvet elolvastam; mind különböző emberek életéről szólt, s bennük tucatszámra sorakoztak a különböző érzelmek. Ennek ellenére én mégse jutottam közelebb ahhoz, hogy megértsem őket.

Ekkor azonban az iskolával elmentünk egy kiállításra, ahol láttam egy festményt egy nőről, aki a halott gyermekét tartotta kezében. Ez volt az első alkalom, hogy megértettem valamit; az a kép számomra a mai napig egybeforr a veszteség érzésével. Ezután a múzeumlátogatás után kezdtem el rajzolni, s mind több dolgot tanultam meg s ismertem fel a rajzok segítségével. Ám átélni egyiket sem tudtam egyik sem volt elég impulzív, elég erőteljes…

"Félelem" - olvasható a legutóbbi tíz mappám oldalán. Rengeteg rajzom van róla, hisz mióta megérintett, csak ezt kutatom.

Négy évvel ezelőtt láttam egy embert, egy gyilkost, aki a kivégzésére várt. Kezei szorosan oldalra voltak szíjazva az ülésbe, fején bőrszíjjal rögzítve a "sapka", mely alól lassan csordogált ki a víz a benedvesített szivacsból. Tudta, hogy csak percei vannak hátra.

Arca verejtékezett, orrlyukai kiszélesedtek, oly mohón kapott a levegő után, tudatában volt, hogy utoljára szívhatja tele tüdejét friss levegővel. Szemei könnyeztek, pupillái kitágultak, mintha keresné a veszély forrását. Ősi ösztön... Pedig nem jött senki… Csupán felkapcsolták a karokat, melyekkel a villamosszékbe vezették az áramot, s lassan már csak a megperzselődött hús illata furakodott orrunkba, ami morbid módon ínycsiklandozó volt.

Ez az élmény hatalmas nyomot hagyott bennem, ugyanis ekkor láttam meg a félelem legőszintébb arcát, aminek azóta is rabja vagyok. Akkor, azon a napon jutott el először valami a lelkemig. A férfi félelme a haláltól oly erős volt, hogy még én is képes voltam belőle megérezni valamit. Végre átéltem, hogy én is emberi lény vagyok, aki ha nehezen is, de képes érezni. Én csupán ennyit akarok, néha érezni, hogy élek...

Ébredés után reggeli kávé a tegnapi újsággal, majd egy tál müzli, aztán fogmosás, arcmosás, öltözködés, végül hét óra negyvenkor indulás. Minden nap ugyanaz a protokoll… Ez is a furcsaságaim közé tartozik, hogy minden egyes reggelem menetrendszerűen ütemezett, kiszámítható és rendszerezett, akár csak lakásom.

Nyolc órára be is értem a rendőrségre, ahol profilozóként dolgozom már több, mint négy éve. Az én dolgom a szemtanúk vallomásai alapján a gyanúsítottak profilját megrajzolni, ami alapján megkezdik a nyomozást.    

Érdekes dolog, hogy az emberek többsége mennyire rosszul emlékszik az apró részletekre, ugyanakkor a karakteresebb jegyeket gyakorta felnagyítják. Ha hallgatnék a tanúkra, az esetek igen nagy részében aránytalan, torz embereket rajzolnék, de az évek során már megtanultam, hogy mennyit szabad elhinni nekik.

Asztalomhoz érve máris az új ügyek aktái fogadtak; egy perc nyugtot sem engedtek nekünk a bűnözők; úgy tűnik, az alvilág sosem alszik. A mai napra ütemezett ügyek elég unalmasnak tűntek; két öreg hölgy indította a sort, akikről előre tudtam, hogy semmi hasznos információval nem szolgálnak majd...

Ezúttal sem tévedtem. Délig mást se csináltam, mint ennek a két idős asszonynak az emlékeit próbáltam feleleveníteni. A tény az, hogy valószínűleg nem láttak senkit, vagy ha mégis, azt már rég elfelejtették, s a délelőtti óráimat arra pazarolták, hogy kedvenc szappanoperájuk főgonoszát odaképzelve valósnak hitt történeteket ecseteltek, melyek jó szokás szerint minden elmesélés alkalmával színesedtek kicsit.

- Köszönöm, asszonyom, ennyi elég is lesz - fojtottam a nőbe a megkezdett mondatot, mellyel igyekezett újra visszatérni mondandója elejéhez.

Fáradtan dőltem hátra székemben annak tudatában, hogy ebéd előtt már több süketelést nem kell végighallgatnom, ám tekintetem ekkor egy maga elé bámuló huszonéves fiún akadt meg.

A szőke srác elég megviseltnek tűnt. Türelmesen várt sorára a kihallgatószobák melletti padon üldögélve. Haja kusza rendezetlensége s ruhái tépettsége alapján nehéz éjszakája lehetett. Lilára lakkozott körmeit kapargatta elmélázva, s időnként unottan felsóhajtott. A legtöbb ember a kihallgatást megelőzően feszülten, gondolataiba merülve vár, s szinte látszik rajtuk, hogy azokban a pillanatokban találják ki, mit fognak mondani.

De ez a fiú más volt. Révetegen bámult férfihoz mérten kis kezeire, s csak azzal volt elfoglalva, hogy minden körméről eltávolítsa a színes bevonatot. Az aktáim között előrelapozva meg is találtam az övét. A felvett adatok alapján huszonöt éves énekes. Egy gyilkosság szemtanúja... A neve Lee Hongki.

Még a végén a sok öreglány között egy érdekes ügy is lesz ma – futott át fejemen a fiút megpillantva. Felvillanyozott ez a hír, így alig vártam, hogy visszatérjek az ebédről, amit a közeli étteremben költöttem el rendszerint, nem volt ez másként ma sem.

Visszatérve asztalomon gyorsan elrendeztem a mappákat, s csak az övét hagytam elől. Elővettem egy új ceruzát, s gondosan kihegyeztem azt, majd vázlatkönyvemben kerestem egy tiszta oldalt, ahova felírtam az ügy iktatószámát és az aznapi dátumot, s vártam, hogy kollégám átvezesse hozzám a tanút.

Tíz perc sem telt el, mikor a nyomozó, aki kihallgatta a srácot, az asztalomhoz kísérte a továbbra is közömbös arcot vágó fiút.

- Foglaljon helyet - mutattam készségesen a székre, majd arcomon apró mosollyal vártam, hogy ez megtörténjen.

- Üdvözlöm, a nevem Choi Jonghoon - nyújtottam felé kezem, amit viszonzott is. - Önt hogyan szólíthatom?

- Lee Hongki vagyok, de hívj csak Hongkinak, és ha lehet, tegeződjünk...- motyogta a velem egyidős fiú.

- Rendben. Nos, ha neked is megfelel, kezdjünk is bele - támasztottam ölembe vázlatfüzetemet; a fiúra emelve tekintetemet figyeltem arcjátékát. Aprót bólintva egyezett bele, hogy nekifoghatunk a profilozásnak.

- Kérlek, próbálj a legrészletesebben visszaemlékezni az elkövetőre, ha úgy könnyebb, nyugodtan hunyd le a szemedet. - Hongki nagy levegőt vett, majd lassan kifújva azt követte utasításaimat, s lehunyta kedves, barna kiskutyaszemeit.

- Férfi vagy nő volt az elkövető? - kezdtem bele a szokásos kérdések listájába.

- Férfi.

- Ázsiai volt? - A fiú csak helyeslően bólintott.

- Alkatát vékonynak, átlagosnak vagy túlsúlyosnak mondanád?

- Átlagos - Jellemző…

- Kérlek, képzeld magad elé a férfit, és próbáld elmondani, milyen volt a szeme.

- Keskeny vágású volt dupla szemhéjjal.

- Színe?

- Sötét... Talán fekete, vagy sötétbarna, nem is tudom - ráncolta össze homlokát a fiú. Arca kezdett egyre gondterhesebbé válni, ahogy emlékei egyre inkább megelevenedtek.

Mire készen lettünk a képpel, Hongki arca teljes kimerültségről árulkodott, viszont volt egyvalami, ami végig furcsa volt benne. Nem láttam rajta nyomát a félelemnek, ami helyzetét tekintve nem csak érthető, de szinte elvárható lett volna.

- Köszönöm, végeztünk is - adtam át neki a rajzot, hogy tanulmányozhassa. - Így nézett ki az elkövető? - fürkésztem mandulavágású szemeit, melyek a kimerültségtől kissé homályosnak tetszettek az iroda durva neonfényében.

 - Igen, nagyon hasonlít... Talán az álla kicsit szögletesebb volt, de a többi azt hiszem, stimmel - túrt szőke tincseibe, s megigazgatta azokat ujjai könnyed mozdulataival.

- Akkor én el is mehetek? - nézett rám fáradt tekintettel, mire aprót bólintottam. Továbbra is volt egész lényében valami nagyon furcsa, valami megmagyarázhatatlan, s ez nem hagyott nyugodni. Mintha titkolt volna valamit.

- Bizonyára a nyomozó úr említette, hogy van lehetőséged bekerülni a tanúvédelmi programba. Az ilyen esetekben ez ajánlatos... Tudod, csak a biztonság kedvéért.

- Nem, köszönöm, minden rendben lesz - rázta meg kissé fejét, épp csak annyira, hogy vékony fürtjei meglibbenjenek.

- Akkor minden jót, Hongki - öltöttem magamra egy átlagos ember kedves gesztusát, s kézfogásunk után távozott.

***

Nesztelenül szálltam be a kocsiba, nem zavarva meg az éjszakára boruló mély csendet. Autóm motorja halkan felmordult, s lassan kigurultam a parkolóból, és az utat a külváros felé vettem.

Ilyenkor, az éjszaka legsötétebb óráiban szinte senki se járta az utcákat, de hogy ne keltsek feltűnést, gondosan megálltam minden piros lámpánál, s a sebességkorlátozást is betartva haladtam titkos célom felé.

A peremkerülethez érve egyenesen a rakparthoz hajtottam, ahol feltűnésmentesen parkoltam le a harminckettes számú raktárhelyiség előtt. Kulcsaimat nesztelenül illesztve a megfelelő zárba, egyre beljebb haladtam a lakatok során.

Az utolsó zárt is visszakulcsolva magam mögött léptem a komor sötétségbe burkolt helyiségbe. Halk nyöszörgésére már számítottam, de ahogy meghallotta, hogy visszatértem, egy pillanatra elnémult. Érzékei kiélesedtek a sötétben, így hamarabb rájött, hogy nincs egyedül, mint hogy feloltottam volna a villanyt.

- Te beteg állat, eressz el...- üvöltött felém. - Már három napja játszadozol velem, te őrült, eressz végre el, mert kinyírlak…

Némán sétáltam kis íróasztalomhoz, és elővettem az utolsó három rajzot, melyeken tökéletesen látszottak az egyre erősödő érzések.

- Már biztosan keresnek... Oldozz el, ígérem, nem szólok senkinek! - rimánkodott a megkötözött ember az átlátszó tartályban ficánkolva, ami mára már háromnegyedéig megtelt vízzel.

A szobában nem volt semmi a kis asztalomon és a vízzel tölthető tartályon kívül, melyben egy székhez kötözve ült egy negyvenöt éves erőszaktevő. A csaphoz léptem, s szokásos módon vékony sugárral nyitottam meg. A tartály tovább telt hát vízzel.

- Ne, ne, ne, kérem, csak ezt ne - jelent meg arcán a jól ismert érzés sokkal határozottabban, sokkal intenzívebben, mint az előző napokon, mikor még csak lábszáráig, vagy derekáig ért a víz. Asztalomhoz sétáltam, és kényelmesen elhelyezkedve álltam neki kihegyezni ceruzámat, majd vágyódó tekintetemet ráemeltem a férfira.

- Kérem, én nem szolgáltam erre rá - sírta el magát saját hazugságától. Szíve mélyén neki is tudnia kellett, hogy minden félelemmel töltött percet megszolgált. Akaratlanul is eszembe rémlett a négyéves kislány, ki szívet tépő sírás kíséretében vallott a férfi ellen. Hónapokig tartotta fogva a gyermeket, s használta kényére...

Papírom fehéréből lassan kirajzolódott kínlódó arca, melyet ősi félelem rendezett torz grimaszba. Mikor a víz már állát nyaldosta, minden elszabadult, s végre megéreztem...

Szörnyű dolog lehet ez mások szemében, de számomra ezek a pillanatok olyanok, mint a drog. Testem ilyenkor új életre kel, s érzéketlen lényem új erőre kap, feltöltődik, újra elevennek, újra emberinek érzem magam...

***

Reggel órám jelzése előtt riadtam fel. Ébredés után reggeli kávé a tegnapi újsággal, majd egy tál müzli, aztán fogmosás, arcmosás, öltözködés, végül hét óra negyvenkor indulás. Minden nap ugyanaz a protokoll...