Viscumsiss OS

Cím: Viscumsiss

Szereplők: Kyungsoo, Junmyeon, Luhan

Műfaj: fluff

Megjegyzés: a történet Harry Potter világában játszódik

Feladatot adta: Ziluolan Xiao

Korhatár: 12

Javította: Sumire

Mikorra felébredtem, már kellemes fény szűrődött be odakintről hálótermünkbe, ahol négy baldachinos ágy terpeszkedett lustán. Minseok, Jongdae és Jongin már hazautaztak családjaikhoz az ünnepekre, így az egész szoba csak az enyém volt azon a reggelen.

Az ólomüveg ablakhoz lépve izgatottan nyitottam ki azt, s azonnal megéreztem a kinti mínuszok jeges simogatását. Az iskola udvarán tucatnyi hóember sorakozott, némelyek megbűvölve sétálgattak fel-alá, de a fiatalabb tanulók művei csak egyhelyben ácsorogtak (közönséges módon), s csak a fejükön fazék helyett pihenő üst utalt arra, hogy teremtőjük a varázsvilág egy ifjú tagja volt.

De mind közül a legjobb figurát bűbájtan tanárunk, Kim Junmyeon készítette. Az általa idézett hóember ugyanis nemcsak barátságosan járta körbe az udvart, de tisztára seperte a hólepte járdákat is, s ünnepi jókívánságokkal köszöntötte az arra járókat. Látványa, mint mindig, ezúttal is mosolyt csalt arcomra, s tekintetemmel hosszan követtem az erdő széle felé haladó komótos figurát.

A tiltott rengeteg azon a reggelen önmagát meghazudtolóan barátságos képet mutatott a vastag, fehér hótakaró alá rejtve veszedelmes létét. Már harmadik napja hullott folyamatosan nagy pelyhekben a hó, aminek én nagyon örültem, mivel kevés boldog gyermekkori emlékem mindegyike a téli, békés természet tiszta képéhez volt köthető.

Izgatottan siettem le a Griffendél ház klubhelyiségébe, ahonnan a hálótermekbe vezető lépcsők indultak. Odelent néhány vizsgáira készülő felsőbb éves diák üldögélt a tágas karosszékekből élvezve a kandallóból áradó barátságos meleget. Néhány másodéves épp varázslósakkot játszott, így időnként a hely meghitt csöndjét az egymást pusztító bábuk halk puffanásai zavarták meg, de ez a hang számomra már szorosan kapcsolódott a karácsonyhoz; ugyanis a tanár úrral minden évben játszottunk egy partit az ünnepi vacsora végeztével. Mióta felvettek, számomra az iskola kastélya jelentette az otthont, hisz nagyszüleim oly messze laktak, hogy csakis a nyári szünidőben utaztam haza. Az volt a negyedik olyan karácsony, amit a Roxfort ódon falai között töltöttem, ám én ezt egyáltalán nem bántam. Sőt, minden évben egyre izgatottabban vártam az ünnepeket.

A klubhelyiséget elhagyva egyenesen a nagyterem felé vezetett utam. Az iskolaidőben zsibongó méhkashoz hasonló helyiség ez alkalommal szinte kiüresedve állt. Minden iskolai ház hosszú padokkal határolt asztalánál csupán hét-nyolc diák fogyasztotta reggelijét, csillogó szemmel bámulva a terem dekorációját.

Az asztalok ezúttal is roskadásig tele voltak változatos finomságokkal, melyek közül szinte lehetetlenség volt egyetlen fogást kiválasztani. Az ember szíve szerint végigkóstolta volna az összeset, sőt voltak, akik így is tettek, de ők rendszerint az éjszakát már a gyengélkedőn töltötték.

A Griffendél asztalánál csupán hatan ültek; négy végzős diák - kik a záróvizsgájukra készültek - az asztal egyik végéhez közel foglaltak helyet, s mellettük ült az egyikük pár évvel fiatalabb öccse is. A hosszú pad másik vége felé pedig barátom, Luhan üldögélt egymagában.

- Szia. Mi a helyzet? - vetettem rá magam egyből a közöttünk elhelyezkedő hatalmas tál rántottára.

- Semmi jó... A narglik megint befészkelték magukat az ágyamba. Egy szemhunyást sem aludtam miattuk - ásított nagyokat a felettem lévő évfolyamba járó fiú.

Luhan különös szerzet volt, ugyanis elég sűrűn előfordult vele, hogy mások számára láthatatlan állatokkal találkozott. Hagrid szerint (aki a vadőrünk volt, s egyben a legendás lények gondozása tanárunk is) sok misztikus lény képes létét teljesen eltitkolni az emberek elől, s csak a rájuk különösen érzékeny személyek képesek érzékelni őket. Én hittem Hagrid elméletében, s nem gondoltam, hogy Luhan flúgos lenne, de sajnos kevesen osztoztak véleményemben. Ezért barátom az idő nagy részében egyedül töltötte szabadidejét.

Az ásítozó fiúról tekintetem a tanári asztal felé siklott, ahol kutatva pillantottam végig először az igazgató úron, majd a házvezetőkön, míg végül megláttam imádott bűbájtan tanáromat. Arcán most is ott csücsült az a kedves, bátorító mosoly, melyet senkitől sem sajnált. Nem csoda, hogy növendékei imádták, hisz remek oktató volt, s soha nem fukarkodott a dicsérő szavakkal sem.

Kim Junmyeon abban az évben jött a Roxfortba, mikor én az első osztályt kezdtem. Eleinte csak véletlenül futottunk össze a kastély szerteágazó folyosóin elveszetten bolyongva, de a későbbiekben már együtt fedeztük fel az iskola megannyi rejtélyét, melyben az épület nem szűkölködött.

Számomra hamar Junmyeon lett a legfontosabb ember az iskolában, de én neki csak egy mihaszna tizenegy éves kölyök voltam. Az évek során kapcsolatunk egyre szorosabb lett, s előfordult, hogy a tanár úr segített nekem a tanulásban, sőt néha még sétálni is elmentünk a roxforti birtokon.

Szikrázó tekintete ekkor egy végtelennek tűnő pillanatra keresztezte pillantásomat, s arcán széles mosollyal biccentett felém. Tudom, hogy gyermeki, de szívem ütemesen kezdett verni ennyitől is, pedig még oly nagy volt a távolság köztünk.

A nap további részét Luhannal Roxmortsban töltöttük el, a kastély szomszédságában elterülő kis faluban. Sorra jártuk a boltokat, pedig tudtam, hogy már becsomagolva lapul ágyamon a tökéletes ajándék a tanár úr számára. De a kis falu üzleteinek ünnepi kirakatai hívogatóan invitáltak minket minden alkalommal. A Mézesfalás nevezetű édességboltban időztünk a legtovább, ahol minden maradék pénzünket elvertük, s hatalmas szatyornyi csemegével vonultunk visszafelé sötétedés után.

A karácsonyi vacsora ezúttal is túltett minden elképzelhetőn. A díszes porcelánokban rendre sorakoztak a sültek, sajtok, halak. A köretes tálakon párolt kukorica, rizs s édesburgonya pihent. A teremben elhelyezett hét hatalmas karácsonyfa meghitten csillogott körülöttünk mind-mind más színű díszekbe borulva, s a nagyterem elvarázsolt mennyezetéből hópelyhek hullottak a fölöttünk lebegő gyertyákra.

Csak egyetlen pazarul megterített asztalt készítettek elő, s mindannyian a körül foglaltunk helyet. Én épp Junmyeonnal szembe ültem le, Luhan mellé, aki hagyományos dísztalárt viselt, ami meglehetősen mulatságos külsőt kölcsönzött neki. Az igazgató úr rövid karácsonyi köszöntőt intézett hozzánk, ami után végül neki is láttunk a vacsorának. Mindenki meglehetősen sokat evett, csak én voltam képtelen jóízűen falni, az izgalomtól összeszorult még a gyomrom is.

Tanárom tekintete sűrűn időzött rajtam, s ez még inkább zavarba ejtő volt számomra. Mintha nem lett volna éppen elég bajom anélkül is, hogy magamon éreztem volna izzó tekintetét.

- Egyél már... Isteni ez a kaja - csámcsogta Luhan a fülembe.

- Jól van, eszek... Ne törődj velem - hessegettem el fülemtől, s próbáltam szófogadóan néhány falatot magamba erőltetni.

Az ünnepi vacsora után a tanárok hosszan beszélgetni kezdtek, mi pedig felálltunk az asztaltól boldog karácsonyt kívánva a többieknek.

- Ajjj, majd leragadnak a szemeim - ásítozott Luhan, miközben én zavartan a tanár úrnak szánt ajándékot szorongattam. Vártam a pillanatot, hogy végre átadhassam neki.

- De ma se fogok tudni aludni... A narglik befészkelték magukat az egész szobába - bosszankodott tovább a fiú, miközben tanácstalanul követtem a nagyterem kijárata felé.

- Mi lenne, ha ma az én ágyamban aludnál? - ajánlottam fel. - Menj csak - toltam előre, majd néhány lépés után megtorpantam.

- Jaj, én ott felejtettem valamit - dobtam be a mások számára valószínűleg átlátszó hazugságot, de szerencsére Luhan nem kérdezett semmit, csak félálomban botorkált a griffendélesek klubhelyisége felé.

Alig léptem vissza a nagyterembe, mikor neki ütköztem valakinek. Felpillantva arcomat enyhe pír lepte el, mert az a valaki maga Kim Junmyeon volt.

- Hova ez a nagy sietség Kyungsoo? - mosolyodott el. - Már azt hittem, kihagyod a szokásos sakk partinkat - indult meg lassan a tanári szobák felé, s én megigézve követtem őt, mint valami elbűvölt bábu.

- Van valami baja a gyomrodnak? Beteg vagy talán? - nézett rám tekintetében enyhe aggodalommal. - Alig fogyasztottál a vacsorából, pedig idén igazán kitettek magukért a Roxfort házi manói.

Arcom azonnal felragyogott, hisz mindennél jobban szerettem hallgatni, mikor a tanár úr mesélt.

- Valóban házi manók készítik? Azt gondoltam, csak úgy idevarázsolta őket valaki - jöttem izgalomba az iskola újabb rejtélyeit hallva.

- Igen, rengetegen vannak lent a konyhán. Majd egyik nap megmutatom neked. Nagyon kedvesek, s mindig kisegítik az arra járókat pár finom falattal - vetett rám olyan pillantást, amitől kissé megremegett térdem is.

- Gyere, bújj beljebb - invitált lakrészébe, mely idén még a tavalyinál is díszesebben volt kidekorálva az ünnep tiszteletére. - Foglalj helyet, én addig elkészítem a forró csokoládékat.

Bátortalanul ültem le a kis, kerek asztal mellett álló kényelmes bőrfotelek egyikébe, s a sakktáblán sorakozó bábukat figyeltem.

- A tanár úr nagyon szeretheti a karácsonyt - jegyeztem meg a fekete-fehér figurák öltözetét látva. Mindjüknek mikulás sapka volt a fején, sőt a huszár nem lovon, hanem rénszarvason ült, kezében apró karácsonyi csengettyűvel.

- Hát igen, egy ideje ez a kedvenc ünnepem - tért vissza Junmyeon, s az asztalra tette - halk koppanás kíséretében - a két gőzölgő bögrét. Ölemből a kis ajándékot magam mögé csúsztattam, hogy ne legyen annyira feltűnő.

- Ha jól emlékszem, idén te vagy a világossal, szóval te nyitsz - pillantott rám csillogó tekintettel, majd várakozón dőlt hátra a fotelban, s óvatosan kortyolt a forró italba.

- Ömmm, igen... Nos... Gyalog a D4-re! - adtam ki az utasítást rövid gondolkodás után, mire a felszólított bábu engedelmesen vonult át a megnevezett mezőre.

Játékunk hosszú volt, sokkal tovább tartott, mint a korábbi években. Talán ez annak is volt köszönhető, hogy kicsit utána olvastam a varázslósakknak.

- Szép lépés - dünnyögött elismerően tanárom bő egy órával később, s néhány percnyi gondolkodás után végül mattot adott nekem.

- Gratulálok tanár úr! - ragyogott fel arcom látva, mennyire boldog.

- Köszönöm Kyungsoo. Meg kell, mondjam, hogy igazán sokat fejlődtél; azt hiszem, jövőre fel kell, kössem a nadrágomat - nevetgélt arcán csodálatos mosollyal. - Oh, már ennyi az idő? Nagyon belefeledkeztünk a játékba, jobb lesz, ha most már nyugovóra térünk.

Szavait követve engedelmesen álltam fel kezemben szorongatva a mostanra meglehetősen gyűrött ajándékot.

- Tanár úr, szeretnék adni egy kis apróságot önnek - haboztam kicsit, végül mégis átnyújtottam neki a csomagot.

- Köszönöm Kyungsoo, de igazán nem kellett volna - vette át a felé nyújtott ajándékot tanárom. Gondosan kioldotta a gyűrött kis masnit, majd óvatosan tépte szét a csomagolást. Arcát látva úgy éreztem, hogy az a hónapokig tartó levelezés, kutatómunka és összes spórolt pénzem csekély áldozat volt cserébe azért, hogy láthassam ezt a boldogságot Junmyeon arcán.

- Úristen, "Bűbájos varázslatok, nem csak bűbájosoknak", első kiadás... - hitetlenkedve nézett rám. - Honnan tudtad Kyungsoo?

- Hát a tanár úr mondta az első bűbájtan óránkon elsőben, hogy e kötet elolvasása után határozott úgy, hogy tanár lesz. Reméltem, hogy esetleg tetszeni fog... - jöttem meglehetősen zavarba, hisz akkor jutott eszembe, hogy valószínűleg már meg lehet neki ez a könyv. - De én most már megyek is, mert nagyon későre jár - indultam meg az ajtó felé.

- Várj csak, hadd adjak valamit én is - állított meg. - Tanítok neked egy varázslatot, jó? Irányítsd a pálcádat a fejed fölé, és mondd: "viscumsiss".

Meglepetten ismételtem el az imént hallott szót, mire pálcám hegyéből halovány zöld sugár kúszott elő, ami a fejünk felett apró fagyöngykoszorúvá alakult. Elkerekedett szemmel néztem Junmyeonra, arcomra halvány pír ült ki, nem tudtam, mit tegyek.

De mire ezt végiggondolhattam volna a tanár úr újra megszólalt.

- Tudod, a hagyomány úgy tartja, hogy balszerencse sújtja azt, aki fagyöngy alatt elmulaszt egy csókot - mosolyodott el, s kicsivel később már éreztem is telt ajkait sajátomra simulni. Egész testem beleremegett gyengéd csókjába, mi csupán egy pillanatig tartott, mégis egész életemet megváltoztatta.

- Boldog Karácsonyt Kyungsoo! És köszönöm szépen a csodás ajándékot.

Mire magamhoz tértem már Minseok üres ágyán ültem, s levakarhatatlan mosollyal meredtem magam elé. A hálóterem halkan visszhangozta Luhan horkolását; odakint csendesen hullott a hó, maga alá temetve a kastélyt, s én egyre csak vadul dobogó szívemet próbáltam lenyugtatni.

Befészkeltem magamat barátom ágyába, majd a mennyezetre újabb kis fagyöngykoszorút idéztem, s csillogó szemekkel bámultam hosszan a karácsony eme csodálatos jelképét.

- Boldog karácsonyt Kyungsoo! - suttogtam halkan, s elszunyókálva átadtam magamat a jövő karácsonyok ábrándjainak.

~Xiumaru

(Budapest, 2015.)