A parfüm OS

Cím: A parfüm (Patrick Süskind: A parfüm című könyvének nyomán)

Szereplők: Eunwoo, Moonbin, Sanha, Jinwoo, Hongki, Jonghoon

Érintett banda: Astro, FT Island

Műfaj: slice of life, vígjáték, leheletnyi krimi

Korhatár: 16

Az általában - a forgalom zajaitól s a járókelők harsogásától - hangos utca most kihalt volt, s vastag, lélektelen csendbe burkolózott. Csak a szabályos időközönként felharsanó éles hangjelzés ordibálta tele ezt a vészjósló némaságot, s a félelem szúrós paplanját terítette a városra. A néhány hete még büszkén magasodó épületek most megtört derékkal hajtottak fejet s alázatosan várták sorsuk beteljesedését. Az ablakokon a meleg fények helyett, melyek az otthonokból szűrődtek ki egy-egy átlagos estén, most csak gyászos sötétség áradt az utcára.

A légi sziréna újabb bombázókat ígért London utcái fölé, hogy tovább pusztítsák mindazt, ami még épségben maradhatott a korábbi támadások során. A fiúk még az iskola alatti óvóhelyen is hallották az éles, szívükig hatoló, vérüket is megfagyasztó hangot, mely a napokban már álmaikba is befurakodott.

A tanárok fel-alá rohangáltak, míg a diákok összekuporodva várták, hogy véget érjen az újabb pusztító támadás.

- Eunwoo... Miért akarnak minket megölni a németek? - Sanha könnyes, barna szemei kifejezték mindazt a kétségbeesést, ami mindannyiuk szívében rejtőzött. Igazából ez a kérdés jó ideje foglalkoztatta őket, de soha senki nem merte hangosan is kimondani, mert féltek a választól.

- Dehogy akarnak megölni minket. Csak a házainkat akarják ledönteni, mert irigyek.

- Irigyek a sulinkra? - csatlakozott a beszélgetéshez Moonbin is, s Eunwoo-hoz közelebb húzódva hallgatta, sőt itta társa szavait. Mindig is megnyugtató volt számára a néhány évvel idősebb fiú közelsége, egészen azóta a nyár eleji, közösen töltött sátrazás óta, ahol a vadon hangjai elől egyedül a fiú karjai közt talált megnyugvást.

- Igen, azt hiszem, irigyek rá.

- De hát olyan lepukkadt... - terelődött el Sanha figyelme, s lelki szemei előtt már meg is jelentek a Szent Ignácius fiúiskola ütött-kopott folyosói, s a hálóterem romos aurája, ami igazából csak kényelmetlen, rugós matraccal fedett fémágyak gyűjtőhelye volt, melyeknek végeláthatatlan sorai a hatalmas helyiség két fala mentén húzódtak.

Sanha ágya egész a terem vége felé, a bejárattól távol esett, mivel ők voltak az 1940-es, vagyis a legfrissebb évfolyam. Még alig egy hete kezdődött el az iskola hivatalosan is, ám a fiúk már az egész nyarat együtt töltötték jövendőbeli iskolatársaikkal, így jól összeszokott kis csapatot alkottak.

Sanha, Moonbin és Jinwoo, akit mindig csak becenevén, Jinjinnek szólítottak, a nyári táborban ismerkedtek meg Eunwoo-val, aki két évvel fölöttük járt, így az ő ágya valahol az ominózus hálóterem közepén lapult.

- A Szent Ignácius nem volt mindig ilyen romos. Tudjátok, a nagy háború előtt ez az épület a környék büszkesége volt. Hatalmas, faragott kőoszlopokkal díszített kapui, míves homlokzata és bástyaszerű, erős falai voltak. De a háború során nagyon lepusztult a főépület, és az oldalszárny is megrongálódott – mesélte az idősebb.

- Hova fogunk menni, ha most teljesen lerombolják? - szaladt ki Moonbin száján a kérdés, amitől a fiúk többsége, akik időközben köréjük gyűltek, mind megrökönyödtek, hisz sokak rokonai indultak a frontra, s egyetlen menedékük ez az iskola maradt. Eunwoo tudta, hogyha nem tesz valamit, pillanatokon belül elszabadulnak az érzelmek, és mindannyian sírni fognak.

- Nem lesz semmi baj, hidd el. Most inkább elmesélem nektek azt a történetet, amit tegnap este kértetek tőlem. Melynek főszereplője... - csapott képzeletben a hasára a fiú, s kimondta az első nevet, ami eszébe jutott. – Hongki.

- Hongki? Úgy érted HongLee?

- Vagy Howie...?

- Nem, mert Hoki... - lendültek bele a fiúk a marhaságba.

- Nem, nem, őt Hongkinak hívták - jelentette ki határozottan Eunwoo, csak, hogy elcsendesítse a felélénkülő fiúkat. Az óvóhelyen tilos volt ugyanis hangoskodni, így inkább gyorsan tovább mesélt. - Hongki egy koreai fiú volt, aki a századforduló körül élt. Születésekor egy lelencházba került, ahol hamar kitűnt a gyerekek közül. Átlagnál alacsonyabb termete, piszkosszőke haja és nagy, őzike szemei ugyan ártatlan külsőt kölcsönöztek neki, de valahogy mégis különös volt, furcsa, s a társai féltek tőle. És ez a félelem végigkísérte az egész életét. Sosem tudta senki megmagyarázni, hogy miért, de mindenkit ősi, ösztönös félelem fogott el a közelében. Leginkább az állatok rémültek meg, bármikor is ment a közelükbe. Nem voltak barátai sem, egyedül töltötte a napjait, csak bujkált az otromba, dohos ház romos padlásán, és kincseit szaglászta.

- Szaglászta? - nevette el magát Sanha, aki - hála a mesének - egyből elfelejtette korábbi aggodalmát a németek támadása miatt.

- Igen, szaglászta, ugyanis neki nem volt illata. Teljesen szagtalan volt.

- Eunwoo... Ez butaság - mosolyodott el Moonbin.

- Nem, nem... Hidd csak el, ez úgy igaz, ahogy mondom - tódította a fiú, aki tudta, hogy csak egy régi történet szórványosan megjegyzett részei ezek, melyet Jean-Baptiste Grenouille életéről olvasott. - Neki magának nem volt illata, ezért rettegtek tőle az állatok, s tudtukon kívül az emberek is, ám ő maga mindenkinél jobban érezte a szagokat. Messziről kiszimatolta, ha például lekváros buktát készítettek az ebédhez, s ilyenkor mindig az elsők között állt sorba a konyhán. A papnak enyhén mentolos dohány aromáját is megérezte már akkor, mikor még fel sem tűnt a folyosón a szigorú, szakállas férfi, aki mindig erőszakosan próbálta a fiúkba nevelni a Biblia tanításait. De Hongki még az utca túlsó oldaláról átszűrődő halovány kifli-illatot is megérezte, s míg a háziasszony az ablakpárkányon hagyta hűlni a pékárut, ő odaosont, s elcsent közülük párat. Hongki titkos álma volt, hogy felfedezi a világ összes aromáját, melyeket mások nem voltak képesek megkülönböztetni egymástól, ám ő jól érezte egy-egy illatfelhő összes komponensét.

- Mi az, hogy komponens? - elégedetlenkedett Jinjin, aki időközben teljesen elmerült a mesében, ezért most mérgelődve vette zokon, hogy emiatt, az ismeretlen szó miatt, kénytelen volt kiszakadni a sztoriból.

- Hozzávaló vagy alkotórész - okoskodott egyből Moonbin. - Folytasd, Eunwoo...

- Nos, Hongki, ahogy cseperedett és munkába állt egy mészárszéken, egyre több időt töltött azzal, hogy megtalálja a tökéletes illatkombinációt, amit ha megéreznek az emberek, egyből bizalommal és szeretettel fordulnak majd felé. Kikísérletezett egy olyan módszert, mellyel képes volt az állatok bőréből kinyerni az aromákat, s azokat egy különös folyadék, amolyan parfüm formájában eltárolni.

- Blőőaa... Ez undorító!

- Sanha, csendesebben - szólt rá a fiúra a felügyelőtanár, aki épp mellettük ment el. Eunwoo csöndesen folytatta.

- Szóval, Hongki tovább kutatta az illatokat. Virágokat, növényeket, állatokat kivonatolt, s zárta palackba, de még mindig nem találta meg azt, amit keresett, ám egy napon, mikor épp a piacon sétált, a szellő egy kellemes, lebilincselően egyedi illatot hozott felé. A fiú elkezdte követni a gyengéd aromát, míg meg nem pillantott egy magas, fekete hajú férfit. Az ifjú pont olyan hívogató volt küllemre is, mint az  illat, ami körbelengte. Szögegyenes haja határozottan keretezte arcát, sötét szemei csak úgy sugározták magukból a megbízhatóságot és szenvedélyt, hosszú szempillái pedig valami különös lágyságot adtak tekintetének. Hongki komolyan gondolkodóba esett, hisz' még soha nem próbálta meg egy ember eszenciáját kinyerni, mivel ahhoz meg kellett volna ölnie az illetőt. Tudta, hogy ez az egy dobása van a tökéletes illat megszerzésére, így tisztában volt azzal is, hogy nem hibázhat majd. Heteket töltött el, hogy kikísérletezze a megfelelő állagú faggyút, amivel a testet borítva elzárhatja a szagokat, végül elérkezett az idő, hogy próbára tegye magát. Egy kihalt, koromsötét utcán haladt az éjszaka közepén, mikor a macskakövekkel kirakott út végén egy könnyűvérű nőbe botlott, aki pénzért árulta bájait, pontosabban, ami megmaradt belőlük a hosszú, munkával töltött évek után. Hongki kifizette a nő bérét, és egy sikátor eldugott részére vezette. A nő önként vetkőzött le, de ekkor nem az történt, amire számított. Hongki a nő nyaka köré zárta ujjait, és erősen szorítani kezdte azt. A kéjhölgy haláltusája szörnyű volt, nyáltól habzó szájából fuldoklás hörgő hangjai szakadtak elő, minduntalan próbált levegőhöz jutni, igyekezett lefejteni magáról a férfi kezeit, de erőlködése hasztalan volt...

- Neee - húzta össze a fejét minden fiú, mert ekkor felhangzottak odakintről a támadás első hullámának hangjai. Hangos robbanások szűrődtek be, a világítás fényei meg-megrezzentek minden becsapódás során, a falak egyre csak remegtek. London pusztult odakint... Ám néhány perc múlva elcsendesedett minden, s csak a város távolabbi pontjai felől odaszűrődő  tompa zajokat hallották.

- Folytasd, kérlek - fogta meg Moonbin Eunwoo kezét. Ő is érezte, hogy szükség van arra, hogy elterelje gondolataikat.

- A nő szeméből könnycseppek buggyantak elő, mikor kihunyt belőle az élet. Hongki bevonszolta a testet a műhelyébe, ahol vastagon bekente a nő mezítelen testét a faggyúval, melyen annyit dolgozott, majd egy vastag lepedőbe csavarta a testet. Másnap az anyagból kicsavarta a felpuhult faggyút, mely magával vitte áldozata illóolajait, amit így már könnyedén palackba zárhatott. Immáron Hongki birtokában volt a módszer, mellyel megőrizheti az emberek illatát. Legnagyobb sajnálatára azonban sokáig nem látta viszont azt a fekete hajú férfit, akinek olyan tökéletes illata volt, hogy az benne elviselhetetlen vágyat ébresztett. Azonban sok kevésbé tökéletes, ám elég kellemes, ígéretes aromát árasztó emberrel találkozott, kiket előbb-utóbb mindig áldozatává tett.

Merényletei már a rendőrség figyelmét is felkeltették, így minden alkalommal egyre óvatosabbnak kellett lennie. Műhelyén volt olyan, hogy öt-hat test is lógott lepedőbe burkolva, kitapasztalta, hogy nem minden illatot ugyanannyi ideig tart kinyerni, és megőrizni sem könnyű őket. Élettere hamar sírbolttá változott...

Ekkor érkezett el 1810 tavasza. A fák kizöldültek, s virágaik ontották magukból mézédes illatukat. Hongki csukott szemmel, teljes mértékig szaglására hagyatkozva sétálgatott az utcán, mikor újra megérezte. Mélyen magába szippantotta az ifjú békét, erőt, határozottságot, megbízhatóságot és szenvedélyt sugárzó illatát. Tudta, hogy hiába keresgélne, élete végéig sem találna tökéletesebb ennél. Követni kezdte a férfit, aki a piacon vásárolgatott épp fiatal feleségével.

Hongki egészen a házukig követte a fiatalokat, s figyelte, ahogy a nő mosolyogva megy előre. Az ifjú pedig az istálló felé indult, ahol el is tűnt. A gyilkos azonnal követte áldozatát, és az egyik üres karámban meglapulva figyelte, hogy az ifjú mivel foglalatoskodik. A fekete hajú fiatal férfi lassan végigjárta az istállót, minden lónál elidőzött egy kicsit. Ahogy beszélt hozzájuk, megsimogatta őket, úgy Hongki vágya, hogy birtokolhassa ennek az embernek az aromáit, egyre erősebb lett.

Már csak alig pár méterre volt tőle... Kezébe vett egy darab kötelet, s csak a megfelelő alkalomra várt. Lélegzetét visszafojtotta, dombhártyája lüktetett a gyorsan áramló vértől, szíve oly szaporán vert, hogy majd kiszakadt mellkasából. Végül felállt, s egy véget érni nem akaró másodpercig ott állt szemtől szembe a tökéletes illathoz tartozó tökéletes emberrel.

- Ez de buzis... - nevette el magát Jinjin.

- Hé, maradj már csöndben - mordult rá Moonbin a fiúra, s ő egyre csak Eunwoo kezét szorongatta.

- Folytasd! - parancsolta Sanha is, aki lélegzetvisszafojtva hallgatta a történetet.

- Nos, Hongki és a fekete hajú fiú, akit amúgy Jonghoonnak hívtak, és egy helyi nagybirtokos fia volt, ott álltak szemtől szembe. Abban a pillanatban még nem tudta, hogy az idegen milyen szándékkal állt elébe, de egy másodperccel később Hongki az ifjú nyakára hurkolta a kötelet és durván szorongatni kezdte. Jonghoon erős volt, sokáig ellenkezett, próbált segítséget hívni, megmenekülni támadója elől, de minden hiábavaló volt. Nyakán egyre jobban kidagadtak az erek, szeme is vérben forgott már a fuldoklástól, mikor bennrekedt utolsó lélegzetének foszlánya. Hongki az éj leple alatt szállította el a testet, s pár nappal később már csak az apró, lila üvegcsébe zárt, tökéletes illat emlékeztette őt az ifjúra. Ezután többé senki nem félt Lee Hongkitól, hisz mindig Jonghoon illatát öltötte magára, így mindenki erősnek, határozottnak és kedvesnek látta őt.

- Vége van, gyerekek. Mostmár visszamehetünk az iskolába - mosolyodott el az osztályfőnök. - Menjetek pihenni, aludjátok ki magatokat, fiúk! A diákok a hálóterembe vonultak, ahol ki-ki a maga ágyához ment, s megkönnyebbülve próbáltak elaludni. Ám Moonbin, Sanha és Jinjin Eunwoo ágya köré gyűltek, aki értetlenül tekintett rájuk.

- Mit szeretnétek?

- A mese végét - vágta rá Jinjin.

- Dehát már befejeztem.

- Hongki megúszta a gyilkosságokat? - faggatózott Sanha.

- Hongki többé nem lelt örömet az életben, hisz célját, amit maga elé tűzött, már elérte. Birtokosa volt a legtökéletesebb illatnak, így végül feladta magát a rendőrségen. Majd 1812 tavaszán felakasztották. De még akkor is annak a fiúnak az illatát viselte magán...

- Szerintem beleszeretett Jonghoon illatába, azért adta fel magát... - mosolygott Moonbin Eunwoo-ra sokat sejtetően, mitől az idősebb fiú elpirult.

- Most menjetek aludni - jelentette ki, mire társai ezután, a nehéz nap után végre nyugovóra tértek.

~Xiumaru

(Budapest, 2016.)