Múló árnyak - 1.rész

Cím: Múló árnyak (1.rész)
Szereplők: Minseok, Jongdae (EXO)
Mellékszereplők: Yifan, Yixing, Tao (EXO)
Műfaj: fantasy
Korhatár: 18


Részlet:

 „Lassacskán anyám kifogyott könnyeiből, s elnémult a ház, majd fokozatosan az egész környék mély álomba szenderült, csak az őrségváltást jelző kürtök halk szólamai szűrődtek be néha az éjszakai nyugalomba. Mosolyogva csuktam le szemem, s azokra a varázslatos pillanatokra gondoltam, amit ma legjobb barátommal élhettem át. Ahogy találkozott tekintetünk a könyvtárban, mikor becsuktam az ablakot utána, ahogy rám mosolygott az étkezőben, kezében üres pénztárcájával, s azokra a percekre, melyeket lopva az erdőn töltöttünk, mikor feje vállamon pihent.” 

 

Múló árnyak

1.bejegyzés

 "Atreia legkorábbi napjaiban, Aion a célból teremtette meg a drakanokat, hogy vigyázzanak a többi fajra, a béke, a rend s a harmónia birodalmába kormányozva őket. A népek évekig békében éltek egymás mellett. Esetenként a törzsek összecsaptak, de a drakan beavatkozás fenyegetése elégséges volt ahhoz, hogy megállítsa a nagy kiterjedésű háborúkat. Az ebből a korból származó források nagy része drakan nyelven íródott, és kevés említést tesz az emberekről. Azt tudjuk csupán, hogy kisebb törzsi csoportok telepedtek le a folyópartok és a tenger közelében, halászattal és gyűjtögetéssel biztosítva a túlélésüket.

       Aionhoz, minden dolgok teremtőjéhez és védelmezőjéhez fohászkodtak, s alávetették magukat a drakanoknak, tudva, hogy ez az istenük akarata. A drakan nép totális uralma a világ felett romlottá tette fajukat, s öt vezetőjük keresve hatalmuk kiterjesztésének lehetőségét, megcsapoltak egy ismeretlen energiaforrást, így vált ki közülük az öt Sárkányúr – a folyamat lényegében a felemelkedéshez volt hasonlatos. 

       A sárkányurak sötét erejükkel kezdték megmérgezni teljes fajukat, s az így keletkezett elkorcsosult drakanokat ezentúl már csak balauroknak nevezték, kik fokozatosan átvették a hatalmat a világ felett. Többé nem elégedtek meg azzal, hogy Atreia szolgálói legyenek, uralkodónak kiáltották ki önmagukat, míg a „kisebb” fajokat, mint például az embereket, szolgáknak tekintették. A többi faj mindenható istenként imádta a Sárkányurakat, ám az emberek nem, az ő szívük hűséges maradt Aionhoz, ki hitükért megjutalmazta őket azzal az erővel, amire szükségük volt a balaurok elleni küzdelemhez. Ez az erő a mágia volt.

      Tizenkét Földöntúli Úr jelent meg, isteni lények, kiknek hatalma egyenlő volt a Sárkányurakéval. Tisztázatlan, hogy a tizenkét vezető vajon maguk is emberek voltak egykoron, akik felemelkedtek, vagy esetleg az isteni éterből sűrítette, s formálta meg lényüket Aion; a létező szövegek mindkét verziót említik.

      Hónapok elteltével daevák emelkedtek ki az emberek soraiból, kiknek testét átjárta az új erő, mely szárnyakat adott nekik. Bár egyik sem volt mérhető erőben a parancsnokokhoz, de eltérően az átlagemberektől a mágia adományában részesedtek. Új isteni hatalmukkal, és Aionba vetett hitükkel megerősödve fellázadtak a balaur elnyomás ellen. A Sárkányfejedelmeket imádó fajok majdnem mindegyike szembeszegült velük, ám a tizenkét uralkodó vezetése alatt, a daevák az elnyomott sivár földek felett szállva, felszabadítva az embereket a balaur szolgaságból, pusztító csapásokat mértek az ellenségre.

      Az urak a szabad, ártatlan embereket az Örökkévalóság Tornyának talapzatához vezették, ahol Aion biztonságát ígérték nekik. Aion kegyelme, és hívői fohásza Éterikus Mezőt emelt a torony köré, ahová a balaurok nem léphettek be ezután, és az emberek végre békében élhettek. Ekkor alapították Elysea dicsőséges városát.

   Ebből az erődítményből a felségek tovább vezethették a háborút támadóik ellen. Ahogy egyre több ember emelkedett fel, a daevák hatalomban és tapasztalatban egyre gyarapodtak; az egykoron kilátástalannak tűnő háború egyre átláthatóbbá, s egyszerűbbé vált. Bár a balaurok nem támadhatták a védett erődöt, de az emberek sem voltak képesek legyőzni az összes balaurt és azok szövetségeseit. Így a harc holtpontra jutott, s így is maradt a következő ezer évben."

- Úristen ennyi sületlenséget egy helyen! - nevettem fel halkan, a hatalmas karmazsinvörös, bőrkötéssel ellátott krónikát apró kezemben tartva. A negyedik oldalnál egy kicsiny szamárfüllel megjelölve visszatettem a könyvtár dohos szagot árasztó, por lepte polcára, és valami izgalmasabb után kutattam. – "Az abbys", "Anatómia", "Azoturan erődje"… - suttogtam a kötetek címeit sorra olvasva, ujjammal az összes tarka borító gerincén végigsimítva. Szemem megállás nélkül járt fel, s alá minden mozdulatommal arra törekedve, hogy nesztelenek maradjunk.

- Chen! Nézd, ott fent! - súgtam barátom fülébe, óvatosan körbevizslatva a szűkös, könyvespolcokkal teli folyosón, ugyanis nem szabadna itt lennünk. Ez apám magánkönyvtára, ahova csak engedéllyel teheti be lábát még saját fia is. Engedéllyel, amit én egyértelműen nem kaptam meg.

- Az szerintem a mágiáról szól… - pusmogtam ismét, s felfelé bökve mutatóujjammal egy bársony külsejű lexikonféleséget céloztam meg.

- Ahh, mi annak a címe? Innen nem látom... - emelkedtem lábujjhegyre, de hasztalan volt, hisz így sem tudtam kiolvasni a vaskos könyv borítóján díszelgő aranyozott cirádás betűket.

 - Keress inkább egy alacsonyabban lévőt. Nézd, például itt van ez... "Idéző idézetek". Milyen mókás címe van, vigyük ezt - mosolyodtam el. Xiumin és én tíz éves korunk óta legjobb barátok vagyunk, pontosabban én voltam tíz azon a napon, mikor összeismerkedtünk, ő egy évvel idősebb nálam. Azóta minden csínytevéséhez asszisztálok, mint például most a könyvtárba lopakodáshoz. 

         Az antik szekrényekkel teli tiltott könyvtár Xiumin édesapjáé, és őrök vigyázzák az ajtót, nehogy bárki emberfia betehesse a lábát a szigorúan őrzött könyvek közé. Mi a kert felől jutottunk be, a falat sűrűn belepő indákon felkapaszkodva. Már az is csoda, hogy lebukás nélkül feljutottunk a harmadik emeletre, itt azonban további nehézségeket okozott, hogy nesztelenül tudjuk kitárni a hatalmas színes üvegekkel bélelt ablakokat.

- Mindegy csak siess, lassan észre fogják venni, hogy valaki behatolt - néztem aggodalmasan a hatalmas aranyozott szárnyakkal díszített ajtó felé.

- Mh, ha felállok a nyakadba, szerintem simán elérjük! – buzdítottam barátomat, akit logikus ellenérvei dacára elég hamar be tudtam fogni ilyesféle meggondolatlan baromságokra.

- Hidd el, senki se fogja keresni… – néztem mosolyogva Daera, aki a következő pillanatban már letérdelve várta, hogy rámásszak.

- Te vagy a legjobb! – próbáltam stabilan elhelyezkedni rajta, de mikor megemelkedett egy kisebb kiáltás csúszott ki számon, s megfékezhetetlen dülöngélésbe kezdtem, vállait ide-oda rántva, melynek vége az lett, hogy egy puffanás kíséretében leborultam a szőnyegre.

- Oké…Tipli! – pattantam fel szinte azonnal, nem rabolva életmentő perceinket, s gyorsan megkerestem a könyvet, amit ő mutatott az imént.

- I…i.. "Idéző idézetek"… Ez lesz az! - martam el a kisméretű kötetet, amit lábujjhegyre állva épphogy elértem.

- Mehetünk - ragadtam meg kezét, és a hatalmas bordó függönyökkel borított ablakok felé húztam. A parányi könyvet zsebem hiányában pólómba csavartam, és nesztelenül másztam át vele az ablakon. Minden aggodalmam ellenére, szinte biztos voltam benne, hogy ezt is megússzuk lebukás nélkül.

          Xiu már átért az ablakon, mikor a hatalmas szárnyas ajtó végül feltárult. Nekem csak annyi időm volt, hogy becsukjam az ablakot Minseok után, hogy nyomait eltüntessem. Majd izgatottan léptem kijjebb az égig érő polcok alkotta sorok közül. Tudtam, hogy megint bajba kerülök, és ennek apám - aki a város őrségének vezetője -, különösen nem fog örülni...

Az őrök arca lefagyott mikor szembetalálták magukat velem.

- Szép napot uraim - hajoltam meg előttük teátrálisan, mint aki teljesen jó helyen jár, s épp csak egy kis kedélyes csevegésre vágyik. Ám pillanatokon belül fülemnél fogva rángattak ki a könyvtárból.

      Azt hiszem tizenöt évesen egy ilyen horderejű tettért már komolyabb büntetésre számíthatok, mint legutóbb. Akkor csak tizenhárom éves voltam, amikor is Xiumin korgó hasát követve belopóztunk a palota konyhájába, ahol egy háromemeletes, gyönyökkel díszített, csokoládé trüffel torta pihent, s a tetején egy óriási, hívogató marcipán korona díszelgett - a királyunk tiszteletére. Baozi természetesen pont ezt a koronát akarta megkaparintani. A torta nagyobb volt, mint én magam, így nagy szerencsétlenkedések árán sikerült csak a díszhez közel férkőznünk, ám egyetlen óvatlan mozdulatom eredményeként beleestem a torta közepébe, nyakig elmerülve a habos csodában, melyre az egész város már egy hete fente a fogát. 

        Xiumin elszaladt hallva az őrök közeledő lépteit, persze később kiszöktetett a szobámból, így nem nehezteltem rá az eset után. Ám azt hiszem, ezúttal nem úszom meg szobafogsággal, hisz idén már én is akadémista vagyok. A tizenötödik szülinapomat követően én is megkezdtem a kiképzést, a rögös utat, hogy daevává válhassak, s kiérdemelten megkaphassam szárnyaimat.

- Basszus…- morgolódtam az indák száraz, vaskos szárába kapaszkodva, ahogyan meghallottam a kilincs csattanását, s a záródó ablak komor zörejét. Mivel ezt a lármát körülbelül öt utcával arrébb is lehetett hallani, igyekeztem egyre lejjebb ereszkedni, hogy ne kapjanak el, az épp erre kószáló őrök. Ahogy másfél méteres közelségbe kerültem a nedves pázsithoz, az ijedtségből eredő bátorságom ugrásra késztetett.

     Halk dobbantással landoltam, s azonnal iszkoltam is tovább egyenesen az öreg vegyeskereskedő bódéjába. Az itteni aggastyán árus elég jól ismer, tud minden csínyemről, de mindig tartja a száját, amit rendszeres látogatásommal hálálok meg neki. Mutatóujjamat szám elé tartva jeleztem, hogy ha bejönnének, hallgasson, én pedig felfutottam a galériába, ahol egyébként vendégek nem mászkálhatnak.

    Lihegve vetettem magam a sarokba, és nevetve csomagoltam ki fűfoltos, megcsomózott pólóm öleléséből a könyvet, s elégedetten méregettem. Vajon Chen jól van? - gondolkoztam el ezen, miután tudatosult bennem, hogy ő fent maradt.

      Szerencsétlen mindig helyettem bűnhődik…- ült ki arcomra pár másodpercre az őszinte megbánás, de utána túlságosan lefoglalt az izgalom, amit a frissen megkaparintott könyv nyújtott. Mivel a jól betanult forgatókönyv szerint legalább másfél óráig itt kell bujkálnom, rengeteg időm lesz a türkiz fedéllel borított iromány alapos böngészésére.

      A könyvtárból pillanatokon belül kipenderítettek az őrök, s hamar a tágas folyosón találtam magam, ahol Yifan kapitány már várt. Ő az az ember, akivel a legkevésbé sem szerettem volna most találkozni, hisz ha valaki, akkor ő tisztában volt minden csínyünkkel. Régóta vadászik ránk, mert rossz színben akarja feltüntetni édesapámat, és  ezáltal  akar előrébb lépni a ranglétrán.

       Mosolyogva dörzsölte már jó előre a tenyerét; maga után rángatott, s egyenesen apám elé vittek, hogy döntsön ő a sorsomról.

-Jongdae... Már megint mit csináltál? - kapott egyből homlokához édesapám, mikor megpillantotta bűnbánó arcomat, s lassan csóválni kezdte fejét.

- Én csak bent voltam a könyvtárban…- nyitottam válaszra ajkaimat, de Yifan kapitány közbeszólt.

- A királyi könyvtárban garázdálkodott. Ki tudja, mit tett tönkre, vagy lopott el. A közelébe sem szabadott volna mennie annak a helynek - tette hozzá elégedett vigyorral arcán, s komolyan nézett apámra, mint aki csak arra vár, hogy megkapjam végre a magamét.

      Sajnos apám nagyon kötelességtudó ember, így sosem kivételezett velem , így ezúttal sem reménykedhettem ilyesfajta mentőakcióban.

- Büntetésből egy hétig a konyhán kell dolgoznod…

- De uram... Biztosan jó ötlet ez? Hisz legutóbb...

- Igaz, igaz... Ez esetben egy hétig a lovardában...

- Uram, engedje meg, hogy szóljak, ez sem jó ötlet emlékezzen a tűzre – kénytelen voltam lehajtani fejemet, hogy ne lássa apám, hogy szememben mosoly csillant.

-Jongdae... Az istenedet... Van olyan hely, ahol nem tud bajt okozni??? – apám nyugodt ember volt, de most határozottan kezdte elveszíteni az önuralmát. Tekintete idegesen ugrált a kárörvendő kapitány és köztem.

- Talán kimehetne a mezőkre segíteni az aratásban... - vetette fel Yifan.

- De hisz az a város falain kívül van... Elég veszélyes hely az, pláne egy kölyöknek – visszakozott apám.

- Sajnálom uram, de a szabály az szabály…

„Ó, hogy ásnád el magad, te alamuszi…” – gondoltam miközben apám nagyot sóhajtva látszólag döntésre jutott.

- Rendben. Legyen… Egy hétig a mezőn kell dolgoznod Jongdae! - jelentette ki szigorúan, de volt hangjában valami lágyság is. Gyomrom azonnal bukfencet vetett a hír hallatán, mert még soha nem léptem át a várost védelmező magas kőfalak biztonságot jelentő határvonalát.

- Az elcsaklizott dohos könyv minden díszes betűje aranyat ért. Órákig csüngtem az igéken, s a mellettük ékeskedő tollrajzokon. Halkan ismételgettem a bekeretezett latin szavakat, mert az író szerint sokat számít a kiejtés. –„Ignis , terram , glaciem , aqua, ventus”

- A kis olvasmány lelkes elemzésébe teljesen belefeledkezve ültem hosszú órák múlva is a rozoga, repedezett mogyorószínű padlón, az öregúr molyrágta antik bútorai között. A kis keki színű paravánnal takart, lakkos asztalán régi órák ketyegtek, az ablak fölé felakasztott, függönyként funkcionáló kávéfoltos lepedőn pedig játékosan törtek át a lenyugodni készülő nap sugarai. Az egész helyiséget béke, és ánizs illat lengte be.

     Ez volt, ami miatt szerettem itt múlatni az időmet. Csak a templom kintről beszűrődő  hat órai harangjátéka győzött meg arról, hogy ideje lenne indulnom. A könyvet ideiglenesen az öregnél hagytam, s legártatlanabb arcomat elővéve léptem ki ismét a száraz, kavicsos útra. Mint aki jól végezte dolgát, halkan dudorásztam, s cipőm orrával akkora port vertem, mintha az életem múlt volna ezen.

- Chen! – futottam oda barátomhoz mikor megláttam, hogy lehajtott fejjel ücsörög az egyik árus borókabokrának különböző színű s méretű kövekkel tarkított tövében.

- Mesélj, mi történt? – huppantam mellé egy könnyed mozdulattal, s nehéz fejemet vállára hajtottam.

- Először is, milliószor kértelek, hogy ne szólíts így, különösen mások előtt ne. Olyan ez a név, mintha valami mesehős lennék - duzzogtam, s vállam egyetlen apró rándításával lesöpörtem magamról Xiu ánizs illatot sugárzó kobakját.

- Elkaptak természetesen. És ott volt az a szemét Yifan, aki addig akadékoskodott, míg konyhaszolgálat helyett a mezőre küldött apám - vontam meg vállam, s sokat sejtető pillantásokkal mélyedtem Minseok csillogó, mélybarna szemeibe.

- De nyugi, nem köptelek be, nyomi... Nagyon remélem, hogy megérte ez a kis kirándulás a könyvtárban, és sikerült valami hasznos könyvet elcsakliznod - tápászkodtam fel a poros földről, s elindultam a ramenes felé.

- Te fizeted a vacsorámat… - ült ki arcomra olyan kifejezés, mint ha minimum megnyertem volna a lottót, s zsebre vágott kézzel komótosan indultam meg kedvenc étkezdénk felé. Szememmel követtem a horizonton mind lejjebb süllyedő fáradt nap sugarait.

" Mi ez a vállrántás? Ezt… Ezt most úgy mondja, mintha egyáltalán nem lenne nagy ügy - pislogtam felé meglepetten.

Ha tudná, mióta vágyódok a kinti levegő után… Csillantak fel szemeim, a kósza gondolattól, hogy elkísérhetném. Bár enyhe nyugtalansággal töltött el a tudat, hogy a mezőig már nem nyúlik el a népünk számára védelmet nyújtó védőburok, de pont ettől vált izgatóvá számomra az egész.

- Azta, micsoda gáláns randi felkérés – böktem ki nevetve, és széles vigyorral arcomon, egyet felé kacsintva lódultam meg utána, s ahogy elérhető távba került, vállába kapaszkodtam, hogy megvárjon. Bár a tárcám szokás szerint teljesen üres volt, úgy gondoltam erről elég majd a vacsora végén szólnom.

- Képzeld… amúgy tanultam valami újat a könyvből – súgtam oda neki halkan.

- Vacsora után megmutatom, tettem én is zsebre kezeimet, s fejemet lazán oldalra biccentve, mosolyogva bandukoltam mellette, óvodások megszégyenítő arcot vágva, mert már alig vártam, hogy kipróbálhassam az öregnél tanultakat.

   A város ezen részén régi épületek terpeszkedtek el, s tiszteletet parancsoló kisugárzásukkal uralták a környék képét. Nem tudom, hogy csak én voltam-e így vele, de ha erre jártunk én még a lépteim zaját is próbáltam elnyomni, s puha párna módjára gördültem egyik talpamról a másikra, nehogy nagyobb feltűnést keltsek a kelleténél. Ellenben barátom hangos léptei hosszan visszhangoztak az ódon épületek falai között. Különös teremtés ez a Minseok, néha elgondolkodom, hogy tud ennyire szabad lenni; minden felelősségtől és kötelességtől mentes, pedig ő a király fia. Ahogy egyre közelebb értünk a rameneshez orrunkat megcsapta a kellemes fűszeres illat, ami a kifőzdéből áradt felénk. Az ínycsiklandozó illatok hatására egyből éhesen kordult meg üres gyomrom.

      A kis bódéhoz érve leültem a kirakott pár szék egyikéhez, ami a pulthoz volt készítve és leadtuk a rendelést, miszerint a "szokásosat" kérjük. Hosszú percekre néma csend ült ki közénk, amit végül én törtem meg.

- Ah Dae… Annyira sajnálom… Tudom, hogy ez most miattam alakult így, mint az összes többi esetben is – tettem hozzá kis gondolkodás után egy nagyot nyelve.

- De most az egyszer tényleg megérte! – vigyorogtam. Bár én vagyok az idősebb, mellette mégis legtöbbször évekkel fiatalabbnak érzem magam. Beismerem, koromhoz képest elég gyerekes vagyok.

– Több ilyen nem lesz, ígérem – néztem rá biztatóan, majd a mellettünk ülő vendég gőzölgő húsokkal bőkezűen megpakolt tányérjával kezdtem szemezni.

- Úgy érzem, lassan kilyukad a gyomrom az éhségtől... - nyújtóztam ki bánatomban kellemesen a forgószékben, miközben a konyhából áramló langyos gőz arcon csapott. Unalmamban egyet gondolva, az asztal szélétől elrugaszkodva kezdtem idétlen módjára körbe-körbe pörögni, mire az ürességtől kongó pénztárcám nyitott állapotában a földre zúgott. Zavart vigyor ült ki arcomra, mikor barátom is észrevette a tőle kapott fekete erszény csekély tartalmát.

- Öm... nálad amúgy van pénz ugye? – nevetgéltem szendén, szép gesztenye barna szemeit fürkészve.

     Kikértük a megszokott vacsoránkat; tízből hatszor biztosan currys óriástésztás rament fogyasztunk, ha erre járunk és van rá pénzünk, hogy együnk valamit.

     Az akadémia minden növendéke kap valamennyi pénzt annak fejében, hogy mennyi munkát végez. Ez a munka lehet akár a közterületek, játszóterek tisztán tartása, vagy éppen konyhaszolgálat is, de az idősebb, tehetségesebb növendékek már a város védelmében is részt vehetnek, s ezekért is jutalmat kapnak. 

     Mi általában csak abból kapunk pénzt, hogy egy két macskát lehozunk a fáról, vagy néha felmosunk pár folyosót, hogy legyen pénzünk kajálni. Szüleink a város ügyeivel és védelmében vannak elfoglalva, így nem élünk afféle harmonikus családi életet. De így van ez jól, mindenki a maga ura, és mindent a magunk kárán tanulunk meg. Például azt is, hogy ha nem dolgozunk, nincs pénzünk enni, lásd Xiumin... 

- Szerencsédre tegnap az utcában segítettem kihordani a szemetet az öregeknek, így van egy kis pénzem, de most már tényleg kezdhetnél végre magaddal valamit, ha már a király fiának sincs pénze kajára, az elég szomorú. Nem neked kéne példát mutatnod nekünk? - mosolyodtam el, mikor az üres erszényét felszedte a földről és visszaült a magas székbe, ahonnan kellemes kilátás nyílt a szakácsnőre.

- Csss Donsaeng! Még a végén meghallja a kisasszony is - néztem a fiatalabbra szemöldökömet ráncolva. A pultra támaszkodva csillogó szemekkel fürkésztem a nyitott konyhaajtón keresztül is tökéletesen látszó, kék kötényes hölgyet, derékig érő fonott ébenszínű haját, s a forró párától nedves ruháját.

- Ah… Milyen feneke van… - tátogtam érthetően mellettem ülő barátomnak, amíg a hölgy, nekünk háttal sütötte a zamatos disznószeleteket. Ám válasz helyett csak egy tockost kaptam a jóízűen nevető Chentől.

- Ahogy fejbekólintott, halkan, szinte meghunyászkodva horgasztottam le fejem, mint aki borzasztóan bánja bűneit, de szörnyű színészi alakításom végett kaptam még egyet. 

–Auh! Jó most már elég lesz. Mindig csak bántasz – sóhajtottam vigyorogva a szinte fölöttünk lógó, foszladozó anyagú, élénk zölden világító, japán írásjelekkel borított lámpást vizslatva, s pillanatok múlva boldogan fogadtam gőzölgő vacsorámat a szakácsnőtől.

- Szerintem jó eséllyel indulhatnék nála - pusmogtam nevetve, s egy határozott mozdulattal szétszedtem az eldobható fapálcákat, éhségem csillapítására készülve. 

     Elmosolyodva követtem Minseok pillantásait, melyek elidőztek a nő gömbölyded fenekén. Magam is hosszú órákat töltöttem már el életemből azzal, hogy Mina asszony hátsóját vizslattam.

- Felejtsd el, semmi esélyed. Láttam, hogy egy jóképű lovaggal sétált kézen fogva pár napja. - A kis étkezdét lassan teljesen betöltötte a sülő hús illata, nagyot szippantottam a finoman gőzölgő ramen ínycsiklandó illatából, mikor az végre elkészült, s akaratosan furakodott orromba ellenállhatatlan illata.

- Jó étvágyat hyung... - biccentettem tisztelettudóan, de ő már jócskán nekikezdett falni a levest, s szájából végtelennek tűnő tésztaszálak tucatjai lógtak kifelé, melyeket hangosan szürcsölve próbált szájába csalogatni barátom.

- Ja igen, jó étvágyat! – duruzsoltam teli szájjal, orcámon hatalmas olajos pacákat hagyva, amit egy kupac tészta után, vékony szalvétámba törölve próbáltam eltűntetni, amint Mina asszony idepillantott. 

- Dae, mondd csak, mikorra is kell hazaérned? – kérdeztem pálcikámat a vörös porcelán tányér peremeire fektetve, s érdeklődve pislogtam hol az óra, hol pedig étkező barátom felé. – Mert én még egyáltalán nem vagyok álmos. Vacsora után ki akarok szökni az erdőbe, kipróbálni valamit, amit a könyvben olvastam –vigyorogtam lelkesen, s folytattam mohó étkezésemet. 

- Mielőtt bármit is mondanál, igen átgondoltam, és nem, nem fogok visszalépni. A kérdés csupán az, hogy jössz-e vagy sem? – húztam le egyszerre az összes jázmin teámat, s számat kézfejembe dörgölve egy jólesőt sóhajtottam.

- Kilencre haza kell érnem, nem akarom tovább dühíteni apámat - tekintetemet egy pillanatra sem emeltem el a tányérom tartalmáról, s mohón faltam be a finom levest. Időnként nagyot kortyoltam hűsítő italomból, melyet Mina asszony hosszú talpas poharakban szervírozott. 

     Odakint felhangzott a jellegzetes kürt hangja, ami az őrségváltást jelezte a falon. - Persze, hogy megyek veled. Tudod, hogy nem hagyom, hogy egyedül mászkálj az erdőben. Ott a helyem melletted, mert biztosan megint bajba keverednél - toltam el az üres tányérom és szalvétámmal tisztára töröltem arcom. - Csak előbb fizetek...- nyomatékosítottam kijelentésemet egy kokival.

- Tessék, és köszönjük szépen a vacsorát! - nyújtottam át az összeget mosolyogva Mina asszonynak, aki adott egy kis kedvezményt nekünk kedvességből.

- Ahogy kiejtette száján a varázsszavakat, miszerint jön velem, mosolyom ismét fülemig ért. Miután kifizette a vacsoránkat mindketten illedelmesen meghajolva köszöntünk, s távoztunk az ugyan ütött-kopott, de hangulatos kis helyiségből.

     Mivel a könyvecske még Lavirintos barátomnál volt, első utunk őhozzá vezetett. Az öreg már pont készült zárni, mikor berobbantunk a halovány fénnyel borított bódéjába. Alaposan szemügyre véve a polcokat; leemeltem róla egy zacskónyi kellemesen illatozó ánizsos cukorkát, s az öregember asztalára helyeztem, melyre barátom elég furán pislantgatott, mivel nálam továbbra sem volt semmi pénz. 

- Holnap visszaadok mindent – nevettem vállát biztatóan megveregetve, s felrohantam az emeletre, ahova kis kincsemet rejtettem. Gyorsan nadrágomba csúsztatva trappoltam vissza közéjük a recsegő lépcsőkön, s ahogy leértem egyenesen Dae hátát vettem célba, amire izgatottságom végett kicsit ügyetlenül próbáltam meg felugrani.

     Sosem értettem, hogyan barátkozott össze az öreg Lavirintossal, akit a város gyermeknépe mindig nagy ívben elkerült, mert rémisztő bozontos szakálla, és semmi jót sem sejtető tébolyult tekintete volt, mégis Minseok megtörte az öreget. Aki most arcán kedves mosollyal figyelte, ahogy Xiu fel-le rohangált. 

     A cukor árát az asztalra tettem, s pillanatokon belül éreztem, hogy valaki a hátamra huppant. Elkaptam barátomat és a hátamon cipeltem ki az utcára. A girbegurba kis utca végéig bírtam csak el édes terhemet, de ott kénytelen voltam megszabadulni tőle.

- Ennyi, kész vége, nem bírlak tovább cipelni...- engedtem el lábait, s éreztem, ahogy lassan végigcsúszik rajtam. Szinte azonnal hiányérzetem lett, ahogy megszűnt az érzés, melyet hozzám simuló teste váltott ki belőlem. Ő volt az idősebb kettőnk közül, mégis mindig úgy éreztem, hogy ő a fiatalabb, és nekem kell rá vigyáznom, történjék bármi.

- Kicsit csalódottan engedtem el, s csúsztam le róla, mint valami rongybaba, mert jó érzés volt ennyire közel lenni hozzá. A falu végéhez közelítve az alacsony, rozoga fakerítéseket átlépve már szinte ott voltunk az erdőben, melynek hatalmas fái még az esti órákban is a kék, s a lila ezer árnyalatában pompáztak. 

     Az egyik ilyen tüneményes óriás tövébe ülve, egy igazán kezdő varázslattal kellemes fényt árasztó kis tűzlabdát idéztem tenyerembe, melynek segítségével sikerült kiolvasnom a könyv sárgás lapjainak tartalmát.

- „Ventus veniant” – ejtettem a szavakat, ahogyan fel voltak jegyezve, szabad kezemet kinyújtva egyre felfelé emelve, de nem történt semmi sem. 

- Na még egyszer... –„Ventus Veniant” – ismételtem meg kicsit határozottabban a mozdulatsort, mire kézfejemet érdekesen csillogó fénysugarak kezdték beborítani. Pillanatokon belül egy aprócska lény formálódott előttünk a semmiből, mely leginkább egy oroszlánra hasonlított. Vékonyka bőre ezüstösen szikrázott, sörénye kéken fénylett, melyet lazán dobált ide-oda az őt körbevevő szeles aura. Fejét két fehéren foszforeszkáló tülkös szarv díszítette, s szeme vörösen izzott.

- De gyönyörű…. – tátottam el számat, s kicsit közelebb csúsztam barátomhoz.

- Ez most szerinted az enyém? - néztem rá tanácstalanul.

     Mindig is irigyen figyeltem barátomat, kinek veleszületett tehetsége volt az idézéshez. Én hiába voltam egy erős mágus család tagja, mégsem voltam képes a legegyszerűbb idézésekre, s varázslatokra sem. Xiumin pedig egy vadi új technikát második próbálkozásra megcsinált. Látszik, hogy az elsők vére benne erősebben jelen van, mint akármelyikünkben.

 - Ez egyáltalán nem fair! Hogy csinálod ezt? - néztem a teremtményt irigységgel terhes csodálattal, ahogy lassan fel-alá sétált a puha fűszőnyegen. Tiszteletet parancsoló jelenlétében még a környező állatok is elnémultak.

     Ezt nevezik barátom profizmusnak – kacsintottam rá nevetgélve, mert bár mindig ezzel a szöveggel állok elő, pontosan tudja, hogy nem gondolom komolyan.

- Amúgy fogalmam sincs, próbáld meg te is, ha gondolod - emeltem meg kicsit csípőmet, hogy jelezzem az ölembe csúszott könyv hollétét, ugyanis még mindig mindkét kezem le volt foglalva. A kis teremtés mozdulatlanul állt előttem. Ezüstösen világító karomat óvatosan visszaengedtem magam mellé, ezzel életet lehelve a macskaféleségbe. Méltóságteljesen lépkedett oda hozzánk, és hátsójára huppanva kíváncsian fürkészte, hol az én, hol pedig barátom arcát. 

- Szerinted, ha mondunk neki valamit, azt megcsinálja? - kérdeztem halkan Chentől, de valahogyan frusztrált a tudat, hogy a jószág mindent tökéletesen hall és ért.

- Ezt tőlem kérdezed? - vakartam meg fejem miközben magamhoz vettem a könyvet, s próbáltam tanulmányozni a technikát. Határozottan nem volt könnyű, bár az az igazság, hogy én még az ennél egyszerűbb dolgokat se tudtam megcsinálni. 

     Úgy igazán semmilyen mágiát nem sikerült még használnom. - Próbáld meg irányítani, amúgy ez mi is pontosan? Támadó vagy védő szellem? - lapozgattam a kis bőrkötéses könyvet, melyben rengeteg apró kézzel rajzolt kép mutatta a megidézendő víz, föld, tűz és szél lelkeket, melyek a mágia erősségétől függően más, és más formában jelennek meg.

- Támadó… - vakargattam meg óvatosan, kócos sörénye közé nyúlva, füle tövét, s lassacskán feltápászkodtam a földről. A kis tűzgömbömet egy vaskos fa végére helyezve odanyújtottam Chennek, hogy lásson is valamit a könyvből, majd azon kezdtem törni a fejem, hogy hogyan tudnám irányítani. Karjaimmal jobbra s balra hadonásztam, de nem volt túl célravezető.

- Nézd, egy trico… - suttogtam, nehogy szemet szúrjunk a kecses állatnak. Nem állt szándékomban bántani, csupán azt akartam kipróbálni, hogy hallgat-e rám a kis dög. 

     Kezemet a ló felé nyújtottam, s löktem egyet a levegőn, mire az eddig előttem ücsörgő szellem, fürge tempóban lódult meg az ártatlan patás felé. Mikor már vészesen közel ért hozzá kicsit megriadtam, lehunyt szemekkel csaptam magam mellé a kezem. A lobogó sörényű állatka megtorpant, menekülni hagyva a csikót. – Oké azt hiszem, ez így veszélyes - rogytam vissza barátom mellé nevetgélve. – Nos, mire jutottál?

- Semmire! Ez nekem magas - ismertem be szerény képességeimet barátomnak. 

- Még ha képes is lennék bármire, akkor se tudnék egy ilyen szintű idézetet létrehozni. Mikor fogok végre én is ilyeneket csinálni? Nah jó, nem pont ilyeneket, de jó lenne már igazi mágussá válni. Vagy legalább egy félig igazivá - hajtottam ölembe fejemet, mert elszomorító volt ez az egész helyzet. 

     Xiu már többször próbált megtanítani nekem egy-egy egyszerű varázst, vagy épp idézést, de hasztalanul. - Én a földeken fogok megpusztulni; ahhoz legalább nem kell tehetség - sóhajtottam fel mosolyogva. Igazából a szellemek megidézéséhez kevesen értenek, de néhány egyszerűbb technikát azért nem lenne lehetetlen elsajátítani. Lenyűgözve figyeltem a szél szellemet, ahogy kecses mozdulatokkal lépked a fák között.

- Ne mondj badarságokat! Kaithiel gyermeke vagy, nem beszélhetsz magadról ilyen alantasan! – néztem rá szigorúan.

- Még csak idén töltötted be a tizenötöt; s pár hónap telt még csak el az akadémia kezdetétől, ne légy türelmetlen Dae – simogattam meg biztatóan csüggedt arcát.

- Alig várom, hogy szárnyakat kapjunk, amikkel a felhők fölé szállhatunk - dőltem ismét biztonságot nyújtó vállára. - Lavirintosnak megígértem, hogy lehozok neki egy csillagot az égről – nevetgéltem, s örömmel figyeltem fél szemmel, hogy kicsit sikerült jobb kedvre derítenem.

- Igaz is, te már sok mindent megtanultál, amit én még nem...- jött vissza kicsit az önbizalmam, bár tudtam, hogy szinte lehetetlen, hogy egy év múlva ezen a szinten legyek, mint most Minseok. Eltűnődtem azon, amit mondott a szárnyainkról.

      Népünk tagjai a kiképzés egy szintjét elérve megkapja a szárnyait, melyek "idézett szárnyak" csupán, s megjelenésük a bennünk rejlő mágia részei. Alapból nem tartozik testünkhöz, mint a madaraknak, csupán mikor repülni akarunk jelennek meg, s mozgását mágiával befolyásoljuk. A legerősebbeknek hajdanán állítólag a sárkányokéhoz hasonlatos szárnyaik voltak, a mieink persze sokkal kisebbek, de hűen tükrözik a bennünk rejlő mágiát. 

       A különböző varázst használók szárnyai között apró eltérések vannak, de alapból mind hófehér, esetleg ezüst, vagy arany mintákkal díszített. Ám a kitaszítottak szárnya fekete lesz, ami messziről jelzi, hogy viselőjük gyilkos mágiát használt. 

- Ne beszélj butaságokat, hogy hoznál le neki egy csillagot? Az az öreg félrebeszél már megint - legyintettem, s tekintetemmel követtem egy szentjánosbogár táncát.

Fejemet megcsóválva, barátom hitetlenkedését már figyelembe se véve lelkendeztem tovább. - Olyan szárnyakat akarok, mint ami apámnak van. Hatalmas, kéken ragyogó, lélekszárnyakat, melyek szerényen, hangtalanul s büszkén mozognak, mégis a legtöbb emberben félelmet keltenek. – Szerettem ezen agyalni; a jövőn, ami valami oknál fogva mindig jókedvvel töltött el. 

- Mi lenne, ha Chennek hívnám a kis dögöm? - kérdeztem vigyorogva, lábaimat kényelmesen kinyújtva, s a tőlünk egy köpésnyire lévő bogarakat kergető kis oroszlánt tovább méregetve.

- Te mindenkit Chennek hívsz, de jó, legyen ő is Chen, én úgyis utálom ezt a becenevet - rándítottam meg vállam kicsit, amin feje pihent. - Amúgy ebből a kis apróságból lesz az a szörny, amivel apád szokott mászkálni? - tűnődtem el, miközben a halványkék különös lény mozgását figyeltem. 

     Xiumin apja, Lumiel nagyúr a város vezetője, amolyan király féle, bár ő nem uralkodik rajtunk, inkább védelmező, aki bölcsességével és hatalmával irányt mutat, és megóv minket a számkivetettek és a balaurok támadásaitól. Ő a város legerősebb idézője, s egyben ő az egyetlen, aki mind a négy elem lelkeit a legerősebb formájukban képes előhívni. Ezek a lények óriásiak, több épület magasak, s csak uruknak fogadnak szót.

     Bár egész népünket átjárja a mágia ereje, mégis különböző módon jelentkezik bennünk, attól függően, hogy melyik földöntúli úr leszármazottjai vagyunk. Vannak idézők, mint például Xiumin és az apja, és vannak boszorkánymesterek, mint az én apám. Rajtuk kívül léteznek bárdok, akik a zene erejét tudják irányítani, képesek vele gyógyítani, és ha szükséges támadni is. Élnek papok, ők a legerősebb gyógyítók, de erősíteni is képesek másokat mágiájukkal. És persze vannak népünknek olyan tagjai is, akik nem rendelkeznek ilyen szintű varázserővel, belőlük lesznek a harcosok, s az íjászok, akik bátorságukkal ajándékozzák meg Elyseat. Rettenthetetlenek és fizikailag jóval erősebbek nálunk, ők a fegyverek mesterei is.

- Nem teljesen ebből, az egy jóval bonyolultabb mágia, amiben ötvözik a szelet s a vizet. Sokféle alakja lehet, de legtöbbször egy hatalmas női tündér képében jelenik meg, és roppant nehéz irányítani. Apám szerint, ez a varázslat ma már a kitaszítottaknál is fellelhető, csak ott más elemek elegyéből. Azt hiszem föld és tűz – meséltem lelkesen. 

- Gondolod, egyszer én leszek majd a város bölcs oltalmazója? – nevettem fel jóízűen, fél kezemmel fénylő, apró szikrákat keringetve magunk körül, ezzel még a kis jószágot is elámítva. Nem értettem még komolyabb varázsigékhez; az akadémián csupán olyasmiket tanítottak nekünk, amik arra elegendők, hogy esetlegesen megvédjük magunkat, amikkel nem okozhatunk gondot, s melyekkel nem olthatunk ki életeket. A fekete mágia tanítása akkortól kezdődik, mikor betöltjük a tizennyolc esztendőt.

- Te, mint bölcs oltalmazó? Ez még viccnek is rossz - nevettem fel hangosan, s a néma erdő egyből visszhangosan tükrözte vissza kacajom hangjait. Bármennyire is szeretem Minseokot, vagyis ahogy gyerek kora óta szólítom Xiumint, nehéz lenne őt bölcs védelmezőnek elképzelni. Bár képességei határozottan alkalmassá teszik majd őt erre a tisztre, azt hiszem. 

- Egy elemet, bármely másikkal lehet keresztezni? - tűnődtem el, s kérdően néztem rá, hisz barátom jóval többet tud az idézésről. Én, ha rám is talál a mágia, maximum boszorkánymester lehetek, ugyanis az idézéshez csak azon kevesek értenek, akik a szellemvilág kegyeltjei. Lumniel földöntúli úr leszármazottjai, mint Xiu apja, aki ük-ük apjáról kapta nevét.

- Ha jól tudom nem. A vizet lehet széllel és földdel is keverni, de például a tűzet csakis a masszív föld elemmel - mosolyogtam. - Illetve a fekete mágiával foglalatoskodó idézők halott lelkeket is képesek sajátjukévá tenni, de erről nem sokat hallottam még, ugyanis apám tabuként kezeli a témát - sóhajtottam, tovább cifrázva a szikrákkal való játékot.

- Apád arról nem mesélt, hogy miért van az, hogy a számkivetettek szárnya fehérről feketévé válik száműzetésük pillanatában? És miért veszítik el az emlékeiket? Ez valami balaur átok? Ezt sose értettem...- dőltem hátra a puha takaróként elterülő fűbe, és a magas fákat figyeltem, ahogy lilás leveleiken megcsillannak a lemenő nap utolsó sugarai. Gyönyörű ez a hely, Xiuval gyerekkorunk óta mindig ide járunk ki, ha magányra vágyunk, vagy épp ide menekülünk, ha minket keresnek a városban valamilyen komiszságunk okán. Sokszor megfogadtam kisgyermekként, hogy építek az egyik fa tetejére egy kis magaslest, és kiköltözök a gyönyörű ibolyaszínben pompázó erdőségbe.

- A fekete szárnyuk szimbolizálja kegyetlenségüket, hová tartozásukat s romlottságukat. Nem sok halálos átok létezik, de ha valaki ezekkel öl, az elkövető mellkasába egy átkos felirat vésődik, ami meggátolja, hogy emlékezzen eddigi mivoltára, s nem engedi, hogy átlépje Elysea védőburkát. Áldozata halálának pillanatában számkivetetté válik. A pecsét, ha jól tudom Raksang sárkányúr nevéhez fűződik. Bár a kinti területeket a balaurok uralják, mégis már-már minden sarkon belefuthatsz egy száműzött lélekbe. Egyre gyarapodnak és erősödnek, ami igen csak aggasztó... - harapdáltam alsó ajkamat buzgón.

- És azonnal elveszítik az emlékeiket? - tűnődtem el az elhangzottakon. - Hm ez érdekes... És, aki egyszer számkivetett lesz soha nem kaphat kegyelmet? Apád nem tudja levenni róluk az átkos pecsétet? Vagy, hogy is hívta a tanár úr, asmo? Szóval az asmo-t nem lehet eltávolítani ezekről az emberekről? - nagyon lekötött a téma, így azt sem vettem észre, hogy közben lement a nap, s lassan kezdtek megjelenni az égen az első csillagok is, persze még csak halvány fénnyel pislákolva.

- Azt nem tudom, de kegyelmet bármikor bármelyikőjük kaphatna, viszont a pecsétet ennél jóval nehezebb eltávolítani. Hosszú, fájdalmas és fáradtságos folyamat, és akkor sem teljes a garancia, hogy minden emlékük visszatér majd - meséltem ide-oda dülöngélve, ismét kezem közé véve az idéző kötetet, hogy megtudjam, hogyan is tudom a szellemeket eltűntetni.

-"Satis" - ejtettem a rövid szócskát teljes komorsággal, mire a jószág léte elhalványult, s szél formájában elillant.

- És hova kerülnek, ha kegyelmet kaptak? Hisz nem képesek átlépni Elysea védőmezőjét, ami körülöleli a várost. - Újra kezembe vettem a könyvet, és átolvastam ismét az idézési technika lépéseit; lehunytam szememet és összpontosítottam. -„Ventus veniant” - suttogtam halkan, de semmi nem történt. Csalódottan dobtam vissza Xiunak a könyvet, és zsebre dugott kézzel elindultam vissza a város felé, mivel kezdett egyre sötétebb lenni, s én így is nagy bajban voltam. Tudtam, ha hazaérek, nem állják meg szó nélkül felmenőim a ma történteket. - Gyere... - szóltam hátra Xiuminnak, mert nem akartam, hogy egyedül maradjon a városfalhoz közel elterülő keskeny erdőrészben.

  

- Rossz érzéssel töltött el, hogy ismét ennyire bánatossá vált emiatt. 

- Megyek... - tápászkodtam fel a földről alaposan leporolva nadrágomat, s az addigra már lebegő tűzgömböt eloltva, barátom után indultam. – Hé, hová sietsz ennyire? - gyorsítottam tempómon, és játékos kiskutya módjára hátulról letámadtam egy ölelésre. Mivel a városba visszaérve, otthonaink pont ellentétes irányban feküdtek, félúton el kellett válnunk. Egy gyors búcsú után, mindketten haza indultuk. Ő gyors, én lassú, komótos lépéseket téve a száraz, köves úton.

      Amíg az utcalámpák meleg fénye követett, s elegendő volt ahhoz, hogy még pár oldalt elolvassak könyvecskémből, addig - az időmet kihasználva - folytattam önmagam okítását. Mikor a palotakertbe értem visszarejtettem nadrágomba a kicsiny kötetet, s az ablakom felőli falon felmászva fáradtan érkeztem meg szobámba. 

     Reggel óta széttúrtan heverő ágyamban kényelmesen elfeküdtem; Mint azt sejtettem, senkinek sem tűnt fel, hogy ne lennék itthon. A mai nap eseményeire visszagondolva, egy boldog mosollyal arcomon pásztáztam a sziporkázó csillagokkal borított koromfekete eget, mindaddig, míg oldalamra fordulva el nem szenderedtem.

     Jól esett magamon érezni barátom ölelését, így nem is ellenkeztem, csak átadtam magam a kellemes érzésnek, mely mindig átjárta lelkem, ha a közelemben volt. - Haza kell most már mennem. Anyám így is fejmosást tart majd megint, hogy miért lógok mindig veled... Jobb, ha nem haragítom tovább azzal, hogy még későn is érek haza. 

    Gyors búcsút vettünk, mely leginkább csak egy intés volt, majd elindultam az apró kavicsokkal kiszórt ösvényen, mely a város azon része felé vezetett, ahol apám háza állt. Vajon ha felnövök én is a város megbecsült védelmezői közé fogok tartozni, mint édesapám? 

      Nem sokkal később máris látótávolságba került otthonom halványan kirajzolódó sziluettje, mely minden lépéssel kontrasztosabbá vált. A ház elé érve vettem egy nagy levegőt, majd unottan nyitottam ki a kiskaput, mely nyekeregve jelezte hazatértemet. Anyám évek óta könyörgött apámnak, hogy olajozza meg, de ő túl elfoglalt az ilyesmihez. 

      Halkan osontam be a házba, de ahogy arra számítani lehetett, anyám keresztbe font karral várt a hallban, és egyből rám zúdította az ünnepnapokra tartogatott fejmosást, melyben tételesen végigvette, hogy miért nem kéne nekem Xiuminnal barátkoznom. Egy életnek tűnt mire édesanyám kifogyott a szidalmakból, s végül homlokon csókolt, mondván jó gyerek vagyok mégis csak.

      Unott léptekkel haladtam szobám felé, s magamra zártam a díszes fehérre festett tölgyfaajtót. Mikor a tusolással végeztem hallottam anyám keserves könyörgését apámhoz, hogy találjanak nekem más büntetést, de tudtam, hogy hasztalan. Édesapám nyakas ember, ha valamit kimond, az úgy is lesz pláne, ha ezt a kijelentést katonái előtt tette. 

     Lassacskán anyám kifogyott könnyeiből, s elnémult a ház, majd fokozatosan az egész környék mély álomba szenderült, csak az őrségváltást jelző kürtök halk szólamai szűrődtek be néha az éjszakai nyugalomba. Mosolyogva csuktam le szemem, s azokra a varázslatos pillanatokra gondoltam, amit ma legjobb barátommal élhettem át. Ahogy találkozott tekintetünk a könyvtárban, mikor becsuktam az ablakot utána, ahogy rám mosolygott az étkezőben, kezében üres pénztárcájával, s azokra a percekre, melyeket lopva az erdőn töltöttünk, mikor feje vállamon pihent. 

      Lehunyt pillákkal nagyot sóhajtottam, s még mindig éreztem szerelmem ánizs illatát. Minden bonyodalom ellenére ezen az estén is boldogan aludtam el.


~ Noah, Xiumaru