Múló árnyak - 2.rész

Cím: Múló árnyak (2.rész)
Szereplők: Minseok, Jongdae (EXO)
Mellékszereplők: Yifan, Yixing, Tao (EXO)
Műfaj: fantasy

Korhatár: 18

Részlet:

„Pilláimat összezárva, hallgatva az eső hangosodó kopogását élveztem érzékeny bőrömet perzselő leheletét, s puha, ábrándokat keltő ajkainak érintését. Kezeimet övéire csúsztattam, s óvatosan köré zártam ujjaimat. Meg akartam szólalni, de a szavak néma formálásánál megakadtam.”

Múló árnyak

2.bejegyzés 

       Másnap reggel hasam éktelen korgására ébredtem, így nem zavartatva magamat csörtettem le az akkor még csendes konyhára. Elmartam négy szalvétába csomagolt sajtos szendvicset, s azokat gyorsan a táskámba rejtve távoztam. A jól bejáratott hátsó útvonalat használva léptem meg a palotából, s a kovácsbódé előtt ücsörögve, korgó gyomromat a finom falatokkal csillapítva vártam barátomra. Ugyan nem szóltam neki afelől, hogy csatlakozni akarok hozzá, úgy hiszem, nem fogja meglepni szándékom.

       Korán van, még a nap se kelt fel igazán, az utca is kihalt még és magányos. Szeretek ilyenkor itt lenni, a reggeli hűvös fuvallatok milliónyi sárga s barna falevelet hömpölyögtetnek át lágyan a városon, miközben az égen a komor, szürke felhők egymással versengve úsznak a halvány, borús égen.

- Úgy hiszem, esni fog - mormoltam teli szájjal, mikor megláttam Dae-t a sarkon befordulni.

       Reggel órám idegesítő csörgésére riadtam fel. Nyúzottan pillantottam végig szobámon, mely a felkelő nap barátságos fényeitől ragyogott. Szeretem ezt a kis szobát, mert kelet felé néz ablaka, így mindig besüt a reggeli nap álmos fénye, ám a legnagyobb meleget okozó déli sugarak már nem érik. Sietve öltöztem fel, s a konyhában kapkodva megreggeliztem. Csupán egy almát és egy összecsapott szendvicset készítettem, de az első kényelmes falat után tudatosult bennem, hogy ma már el kell kezdenem a büntetésem.

       Mikor belöktem magam után a nyikorgó kiskaput épp megszólalt a harangszó, mely csak lágyan ringva hallatszott el hozzánk, jelezve, hogy hét óra van. Sietős léptekkel indultam meg az ismerős ösvényen, mely a mezőhöz induló csoporthoz vitt, ám a kovács mellett elhaladva belefutottam Minseokba.

       Arcom egyből felderült, s a reggeli zord hangulatom egy pillanat alatt tovaszállt.

- Hát te? - vigyorogtam rá, épp mikor arcára a felettünk átúszó felhők különös árnya vetült. Felpillantva láttam meg a komor hangulatot okozó sötét fellegeket, melyek fáradtan siklottak be az eleddig kellemesen mosolygó nap elé.

- Megyek veled a mezőre - csomagoltam el gyorsan reggelimet, és újult erővel pattantam fel a kemény földről, hogy beálljak a sorba. Jongdae halványbarna, kuszán ékeskedő tincsei ismét megmosolyogtattak, s egy könnyed mozdulattal közelebb lépve hozzá kezdtem lelapogatni puha, kellemes illatot árasztó loboncát. Bár láttam rajta, hogy ha tehetné, visszatántorítana és itthon marasztalna, de mivel tudta jól, hogy milyen makacs tudok lenni, nem pazarolta ilyesmire az energiáját.

Fél kézzel táskám mélyére túrva előkotortam a tegnap vett ánizsos cukorkákat, annak árával együtt, amit egyenesen a markába nyomtam.

- Nos és mit is fogunk kint csinálni?

- Ohh köszi - tettem el gyorsan a pénzt mielőtt még elveszítem, ugyanis elég szétszórt tudok lenni időnként. - Hogy mit fogunk csinálni? Szerintem aratunk, legalábbis én, te valószínűleg valamelyik fa tövében fogod süttetni a hasadat - mosolyodtam el, mert túlságosan is életszerűen festett ez a kis jelenet.

- Semmi esély, hogy maradásra bírjalak, ugye? - pillantottam rá, s közben vettem egy kisebb marékkal a cukorkából, majd pár szemet egyből be is kaptam. Nem épp a kedvenc édességem, de erről az illatról mindig Xiu jut eszembe, hisz ő imádja ezt az ánizsos csodát. Lassan kezdett elolvadni a cukor, kellemes mentolos ízzel borítva be számat.

- Egyáltalán semmi esélyed... - jelentettem ki nevetve, miközben két pofára tömtem magamba a cukorkákat. Megnyugtattam barátomat, hogy én is be fogok segíteni az aratásban, de ahogy odaértünk, erről az elhatározástól elég hamar elpártoltam.

       Fél óra munkálkodás után lihegve vonultam be az egyik biztonságot nyújtó, nagy lombú, hatalmas árnyékot vető, smaragdszínű fa tövébe, és a rongyos lapú kis könyvemet kezdtem olvasgatni. Szorgosan lapozgattam sorra nézegetve a fekete-fehér képeket, melyek a lapok alján illusztrálták a varázslatokat. Közben igen sűrűn pillantottam barátom felé, mert tekintete nyugalmat sugárzott, mosolya pedig minden alkalommal boldoggá tett.

       Ahogy kiértünk a falon túlra szemünk elé egy mindeddig ismeretlen táj tárult. Az ég ugyan itt is halványkéken derengett, de nem volt benne semmi rózsaszínes árnyalat, mint Elysea városában, ahol az ég alja mindig kicsit ibolyaszínben káprázik. Itt a szántó fölött csak fekete fellegek úsztak be a horizontba, komor szürkületbe vonva ezzel időről-időre a szántót.

       Kaptunk egy-egy kaszát és nekiálltunk az aratásnak. Xiumin elég hamar kimerült, jó, ha fél órát serénykedett, azután egy magas platán alá heveredett le, ami a mező szélén állt. Az apró kis könyvet olvasgatta, amit tegnap csent el apja könyvtárából.

       Néha lopva pillantottam rá, s akaratom ellenére is elmosolyodtam, mikor tekintetem keresztezte az ő huncut nézését. Jó volt tudni, hogy bármi is történjen, ő mindig velem van, vagy így, vagy úgy. Ugyan nem ment neki túl jól a munka, mégsem hagyott magamra, és ez nagyon sokat jelentett nekem. S egy-egy mosolya új erővel töltött fel, mikor már kezdtem feladni az emberpróbáló munkát.

       Dae számomra mindig is olyan volt, mint egy testvér. Mióta ismertük egymást ott voltunk, ha szükségünk volt a másikra, mindegy milyen hülyeségről is esett épp szó. Nem veszekedtünk túl sokat, de az a számon tartott pár alkalom is olyan volt, hogy leginkább a pokolba kívántam volna magam, minden számon kiejtett, meggondolatlan szavam végett.

       Ilyenkor az összes fájón érő, jogos kijelentése után legszívesebben sírva futottam volna el, de percek múlva arcán egy halvány mosollyal megbocsájtó ölelésével marasztalt. „Nagyon szeretem, talán jobban, mint bárkit ezen a világon.” - tűnődtem el, miközben búvóhelyemről szemléltem a munkától megfáradt, lihegő testét. Innen is láttam, hogy bármelyik pillanatban képes lenne összerogyni a fáradtságtól, mégis mosolygott, mint mindig. Ez a látvány tartja bennem a lelket a nehéz pillanataimban.

       Már jócskán eltelt a nap nagy része, s az idő mind zordabb lett. A sötét fellegek kitartóan vonultak el felettünk egyre nagyobb méreteket öltve. Az eddig kellemes enyhülést hozó fuvallatok egyre erősödtek, s kellemetlenül felkavarva a szántó homokját nehezítette a munkát. Még volt két óra hátra, de úgy megéheztem, hogy a korábban kihagyott ebédet magamhoz vettem.

       A mezőn dolgozóknak finom meleg ételt osztottak, persze az én adagom dél óta jócskán kihűlt, de ez nem aggasztott. Xiumin persze éhen maradt volna, hisz csak a tényleges munkát végzőknek járt az ellátás, ez is városunk törvényei közé tartozik.

       Barátom mosolyogva integetett felém, és látványosan simogatta a hasát, ebből rögtön megértettem, hogy ő is éhes. Vidáman telepedtem le mellé, s lendületesen felnyitottam a kis szürke ételhordót, amiben valami tartalmas leves volt.

 - Hmm, ha tudtam volna, hogy ilyen jó kaját adnak, minden nap ide jártam volna - mosolyogtam viccet csinálva hullafáradtságomból. - És te hasznosan töltötted az idődet, hyung? - Mosolyogva tűnődtem el azon, hogy tud ennyire aranyosan enni. Pofazacskóit teletömte étellel, és úgy habzsolt tovább, hisz természetesen megosztottam vele ebédemet is, mint mindenemet.

- Ühüm… - bólogattam helyeslően, még zöldségekkel és langyos levessel teli szájjal. – Alaposan átolvastam, a támadó gömbök idézését, de mivel semmi újat nem sikerült tanulnom, elfoglaltam magam azzal, hogy téged bámultalak – nevettem fel jóízűen barátom csillogó mélybarna szemeit hosszú másodpercekig fürkészve, melyekben kicsit elveszni látszottam. – Nem lesz gond abból, hogy odaadtad az ebédedet egy naplopónak? – nyújtottam felé a kiürült tálacskát mosolyogva.

- És tetszett a látvány? - mosolyogtam rá huncutul, mert szerettem időnként zavarba hozni. Ilyenkor arca még fiatalosabbra váltott mindig, s pír ült ki pufi arcára. - Nem hiszem, hogy bárki nézi, hogy megeszem-e vagy sem. Jól laktál pocok? - simogattam meg arcát. Néha önkéntelenül arra sarkallt szívem, hogy megérintsem őt. Az egész napot tőle több méter távolságban tölteni nem volt könnyű, már éreznem kellett kicsit selymes bőrének érintését.

       Pláne mivel Xiumin alapeleme a jég, ami azt jelenti, hogy ezt az elemet tudja a legkönnyebben, szinte ösztönszerűen manipulálni, s emiatt bőre mindig kicsit hűvösebb, mint másoknak. Az enyémhez képest meg szinte már felüdítően hideg.

       Kicsit ledermedve, aprókat bólintgatva helyeseltem talán mindkét kérdésére.

- Elvégre ritkán látok ilyen jóképű srácot a város falain belül… - kacsintottam rá játékosan vigyorogva, alsó ajkamat megállás nélkül rágcsálva, majd mikor úgy éreztem teljesen indokolatlanul kezdek vörösebb lenni a kelleténél, elemeltem róla a tekintetem.

- Ééés… meddig is kell még itt robotolnod?

- Szerintem még pár órát - vontam meg kicsit vállam, s kényelmesen hátradőltem az egyik fára. Az egyre erősödő szél erőszakosan táncoltatta a szántó fölött a környező erdő fáinak elhullajtott leveleit. - De te nyugodtan hazamehetsz hamarabb - vigyorogtam, mert előző megjegyzése hamis önbizalmat táplált szívembe. Szinte vonzónak éreztem magam, noha tudtam, hogy hajam verítéktől nedves, s homlokomon is izzadtságcseppek gyöngyöznek.

       Az ilyen kijelentései után mindig nagy kísértést éreztem, hogy megvalljam neki, hogy régóta tetszik nekem, és szinte biztos vagyok abban, hogy menthetetlenül és végérvényesen belészerettem. „Vajon meglepődne rajta, vagy szíve mélyén régóta tudja?” - tűnődtem tovább tekintetemmel az egyre borúsabb képet festő eget pásztázva.

- Dehogy megyek hamarabb! Elvégre azért jöttem, hogy veled lehessek – nevettem orrát finoman megpöckölve, miközben a szántóföld közepén álló, rongyosra cincált madárijesztőt méregettem, mely körül különböző méretű, alakú és árnyalatú sütőtökök hevertek.

       Az egyre borongósabb lapos időt, és a mező megnyugtató s kellemes csöndjét, az ég másik felén fel-felhangzó komor mennydörgések törték meg, jelezve, hogy hamarosan vihar készül. Mosolyogva fordultam barátom felé, kivel szótlanul találkozott tekintetünk, s még néma percekkel később is egymást néztük. Gesztenyeszínű szemei különös, zavarba ejtő érzést váltott ki belőlem, melynek hatására elfordítottam a fejem, s a hirtelen érdekessé váló, kavargó felhők játékát kezdtem érdeklődve figyelni.

       Percek óta néma csend feszült közöttünk, s én nem tudtam elszakadni Minseok gyönyörű sötét karamell színű, igéző tekintetétől. Szemeiben egyszerre volt jelen valami gyermeki játékosság, ragyogó intelligencia, és férfias sárm. Megveszek ezekért a szemekért, a tekintetéért, az egész lényéért.

- Hyung... Menjünk vissza, mert szerintem perceken belül leszakad az ég. - Szerszámainkat visszatettük a helyére, s kézen fogva barátomat visszaosontunk a városfalon belülre. Egyenesen a kilátó felé vettem az irányt, apró kezét egy pillanatra sem engedve el, sőt ujjainkat összekulcsoltam. Ilyet nagyon ritkán engedtem meg magamnak, de Minseok közelsége teljesen magával ragadt.

       Kezének forró bársonyos érintése megnémított, s teljes csöndben követtem egészen a kilátóig. Szinte minden vihart, s zivatart közösen vészelünk át a hatalmas őrtorony biztonságot nyújtó fedele alatt, és ez ma sem volt másképp. Bár legtöbbször csontig hatoló rémület fogott el a hatalmas dörrenések hallatán, tán pont ezért szerettem ilyenkor vele lenni.

       Teljes létemmel közel kerülni hozzá, miközben egymás mellett ücsörgünk egy pokrócon, vagy épp egy pulcsin osztozva, a rozoga falnak támaszkodva. Bár már felértünk, s lestük a földre csöpögő csapadékot, donsaengem kezét továbbra sem engedtem el.

       Mire felértünk a végeláthatatlan lépcsősor tetejére már szinte kiugrott a szívem, s vadul kapkodtam a levegőt. Hirtelen csapott le a vihar; az eső nagy cseppekben kopogott a kilátó zöld bádogtetején. Kéz a kézben figyeltük, ahogy az ég síró gyermekhez hasonlatosan egyre erősebben hullajtotta könnyeit.

       Baozi óvatosan a korláthoz lépett, ahonnan még szebb kilátás nyílt a várost körülölelő szántókra, s az erdőségre, mely fölött most vaskos fekete felhők időztek. Xiumin apró kezeit a hűvös acélkorlátra zárta; én pedig automatikusan léptem azonnal utána, mintha csak egy árnyék volnék. Megálltam mögötte, alig tíz centire tőle, majd úgy döntöttem, nem színlelek tovább. Derekát átkarolva simultam hozzá hátulról, és karjaimba zártam őt.

       Forró ölelésétől szívem - heves dobogása közepette - kihagyott pár ütemet. Egy nagyot nyelve csúsztattam kezeimet testem köré font karjaira, s fejemet óvatosan megdöntve fordítottam hátra. Meglepetten pislogtam a lehunyt szemű fiú felé, akinek minden mozdulata annyira természetesnek tűnt, míg én azt se tudtam hirtelen, hogy mit kellene csinálnom. Halvány pírba borulva fordultam vissza, s fejemet lehajtva fürkésztem összekulcsolt kezeink látványát, mikor egy hatalmasat dörrent az ég.

       A dörgéstől Xiumin teste megrezdült egy pillanatra, így még erősebben fontam köré karjaimat. El se hittem, hogy nem utasítja el közelségem, noha valahol mindig is tudtam, hogy mi összetartozunk. Az volt a furcsa az egészben, hogy egyáltalán nem volt furcsa; azt éreztem, hogy mindig is ezt kellett volna csinálnunk. Fejemet nyakába hajtottam és magamba szívtam finom illatát.

       Forró sóhajom végig simította bőrét, amitől ő megrezzent kicsit, majd tovább fokozva borzongását egy apró csókot leheltem nyaka érzékeny pontjára. Régen mindig itt csikiztem meg, de ajkammal érinteni puha, enyhén mentolos illatú bőrét sokkalta jobb érzés volt.

       Dae nyakamra adott apró csókjaitól végigfutott a hideg a hátamon, s libabőrösen biccentettem oldalra a fejem, hogy jobban hozzám férjen. Az egész helyzet annyira magától értetődő és fesztelen volt. Pilláimat összezárva, hallgatva az eső hangosodó kopogását élveztem érzékeny bőrömet perzselő leheletét, s puha, ábrándokat keltő ajkainak érintését. Kezeimet övéire csúsztattam, s óvatosan köré zártam ujjaimat. Meg akartam szólalni, de a szavak néma formálásánál megakadtam.

       Szinte hihetetlen volt, hogy hyungom nem ellenkezett, sőt úgy mozdult, hogy még könnyebben hozzáférhessek hívogató nyakához. Mikor kezeit enyéimre simította villámcsapásszerű érzés járt át tetőtől talpig, mely egyenesen szívembe futott. Bizsergett az egész lényem érintéseitől, s számtalan gondolat kavargott bennem, melyek egyszerre voltak megnyugtatóak és kétségbeejtőek. Vajon ez azt jelenti, amiben reménykedem?

       Arcomról egyszerűen nem tudtam levakarni a mosolyt, mely abban a pillanatban jelent meg rajta, mikor közelebb bújt hozzám. Újabb puha csókot adtam az előző helyére, majd egy következőt picit feljebb haladva, végül egy harmadikat a füle tövébe. Itt erősebben érződött kellemes illata; behunyt szemmel merültem el az édeskés parfüm felhőben. Hosszú percekig megszólalni se mertem, nehogy elillanjon ez az idilli pillanat, melyre oly rég óta várok.

       Egy hirtelen ötlettől vezérelve bújtam ki ölelő, meleg karjaiból, s felé fordultam. Látni akartam az arcát, megnyugvást nyújtó tekintetét, s csacska mosolyát. Kezeimmel övéi után tapogatóztam, majd szemeimet összezárva, enyhén lábujjhegyeimre nehézkedve, ajkaimat résnyire nyitva közelítettem övéi felé. Nem tudtam mi ez az egész, hogy vajon mi a helyes, mi a jó, csak azt, hogy érezni akarom puha ajkainak simogatását számon is, és ha ez most nem történik meg lehet, hogy belehalok.

       Mikor megfordult hirtelen kicsit megijedtem, hogy elhúzódik, de mikor rám mosolygott újra minden rendbe jött. Ajkaira simultam és gyengéd csókba ringtunk. Derekát átkarolva húztam közelebb magamhoz. „Ez most valóság?” Néhány újabb dörgésnél még közelebb bújt szinte teljesen elbújva karjaimban.

- Nem akarlak többé elengedni; nagy gond? - mosolyodtam el és homlokomat homlokának támasztottam. Percekig csak fürkésztem mandulavágású gyönyörű szemeit, melyben tükröződtek saját vágyakozó pillantásaim. A távolban egy hatalmas villám szelte ketté az eget; kezdett nyugat felé vonulni a vihar, a hegyek felé.

- Ne is engedj el… - suttogtam halkan, s felbátorodva derekán átkarolva, orrunkat kicsit összeérintve én is adtam egy csókot, finom, húsos párnáira.

- De azt elmagyarázod nekem, hogy most mi történik köztünk? – nevetgéltem ölelésébe bújva, fejemet nyakába fúrva. Kezdett még inkább lehűlni az amúgy is kicsit csípős levegő, így a romantikát kicsit megtörve kezdtem feltűrt pulóverem ujját lejjebb pödörgetni, majd mintha mi sem történt volna dőltem vissza rá.

- Nem tudom... De engem boldoggá tesz Baozi...- ugrattam becenevén, amit enyhén pufi arca miatt ragasztottam rá. Kezeimmel le-fel dörzsölgetve karjait próbáltam felmelegíteni őt. - Teljesen átfagytál! Gyere, hazakísérlek, mert még megfázol, és hetekig hallgathatom, ahogy krákogsz - fogtam kézen.

        A nap előbújt az esőfelhők mögül, s az égen gyönyörű szivárvány rajzolódott ki, szinte ugyanekkor. Tátott szájjal bambultuk a lenyűgöző látványt. Életem legtökéletesebb pillanatai közé tartozott ez a néhány lopott perc a kilátó tetején.

- Ha már úgy is hazakísérsz, nem szeretnél maradni is egy kicsit? – kérdeztem vadalma módján vigyorogva egy halvány pírral orcámon, miközben a hatalmasra húzódott szivárvány tündöklő színeiben gyönyörködtünk. Annyira boldog voltam az elmúlt pár másodperctől, és attól, hogy még mindig fogta a kezem. „Őszintén abban sem vagyok biztos, hogy nem álmodok…” - gondolkoztam el, és egy aprót csíptem pufi arcomba, mire megbizonyosodtam a felől, hogy ez a valóság.

       Ámulattal figyelhettem volna épp a szivárványt is, mely csodálatos félkört rajzolt az égre, de Xiumin arca mindent feledtetett velem. Nem álltam meg mosolygás nélkül, ahogy saját magát csipkedte; döbbent arcát, érdeklődve figyelő tekintetét sose felejtem el.

       Hirtelen ötlettől vezérelve belecsíptem fenekébe, hogy kicsit kizökkentsem az elgondolkozásból. – Látod, nem álmodsz - nevettem rá, mikor megugrott egy kicsit ijedtében. Mindig így reagált, ha valaki, aki az esetek többségében én voltam, megcsípte.

- Jól van, végül is maradhatok kicsit, még úgyse tagadtak ki odahaza, dolgozni kell még az ügyön - mondtam szarkasztikusan nevetgélve. Nehezemre esett volna pont most távol lenni tőle.

- Olyan bolond vagy! - ütöttem egy aprót széles vállába, majd mintha kötelező lenne kezeimet ismételten övéire simítottam. - És mit csináljunk odahaza? Kinek készítsük ki a még meglevő idegeit teljesen? - nevettem jóízűen, mert a legtöbb esetben mi anélkül, hogy valami rosszaságot csinálnánk, nem igazán tudtunk egymás mellett meglenni.

       A nap egyre melegebben sütött le ránk, s ahogy egy pillanatra a felhőkre emeltem tekintetemet, mosolyt csalt arcomra a gyönyörű kék ég.

- Mi lenne, ha vívnánk? - mosolyodtam el, mert gyakorta játszottunk Minseok apjának fegyverraktárában. Csoda, hogy eddig még nem szúrtuk le magunkat ezen játékok során. Xiumin főként kardozni és vívni szeretett, én pedig a pajzsokat és lándzsákat kedveltem.

 - Vagy kérjünk a szakácsnőtől valamit enni, és közben taníts meg egy varázslatra...- simogattam meg arcát, majd apró csókot adtam dús ajkaira. Lassan elindultunk lefelé a hosszú lépcsősoron.

- Az utóbbira szavaznék, ugyanis hulla fáradt vagyok - nyújtóztam ki nevetve, egész nap a mezőn dolgozó barátom arcát meglátva. - És miféle varázslatra gondoltál? Idézés, vagy valami önvédelmi mágia? - gondolkoztam el, ugyanis fogalmam sincs, melyik lehetne az, amit sikerülhetne megtanítanom neki.

       Ajkaimat már bejáratottan használta. Játékosan visszacsókolva, az út közepén lecövekelve, karomat átvezettem a nyakán, s óvatosan rágcsálni kezdtem érzékeny alsó ajkát. Zavarba ejtően jó érzés töltött el minden alkalommal, mikor újra megéreztem forró sóhajait.

       Olyan volt Minseokkal csókolózni, mint levegőt venni. Természetes, éltető és frissítő. Majd kiugrott a szívem a helyéről minden alkalommal, mikor megéreztem ajkainak ánizs ízét. Felváltva vert gyors, majd újra lassú ütemet, ahogy távolodott tőlem.

- Inkább valami egyszerűbbet, mondjuk azt a kis fénygömböt, amit esténként szoktál megdézni. - Egyáltalán nem volt fura, ahogy az út közepén átkarolta nyakam, és csókolgatni kezdett. - Ez jó...- mosolyodtam el boldogan.

 - Szeretlek Xiu - bukott ki belőlem életünk során sokadszorra ez a két szó, de ezúttal valahogy máshogy csengett. Csillogó szemeit fürkészve figyeltem reakcióját.

- Már megannyiszor ejtette ki száján ezeket a szavakat, szívem s gyomrom ez esetben mégis máshogyan reagált. – Szeretsz, mint a legjobb barátodat? - vártam kissé feszülten a válaszra, mert bár még mindig kicsit furcsa volt belegondolni abba, hogy miket is csináltunk nemrégiben, valahogyan mégis csak reménykedtem abban, hogy ő ezt nem csak kíváncsiságnak tudta be. Tekintetemet óvatosan övére emeltem, s nyakát továbbra sem eresztettem el.

- Persze, mint barátot - mosolyodtam el -...és mint az embert, aki minden reggel az első, aki megkérdezi, hogy vagyok., s minden nap az utolsó, aki rám mosolyog. Aki mindig ott van, ha baj van, és természetesen folyton baj van hisz ő a legnagyobb bajkeverő a világon, és egyben a legjobb barát is. Akinek egyetlen pillantásától kiugrik a szívem a helyéről, s akinek még az illatát is megismerem, mert ezzel az illattal alszom el minden éjjel.

       Te ott vagy velem egész nap és álmaimban is, s ha nem vagy ott, akkor semmi nem ugyanolyan. Mert szeretlek... Minden módon, ahogy egy embert szeretni lehet - néztem mélyen igéző szemeibe. - Melletted minden pillanatban érzem az egész testemmel, hogy életem legfontosabb másodpercei ezek, hiszen veled tölthetem őket.

- Dae én... Én nem is tudom, hogy mit mondjak... - jöttek számra nehezen a szavak, így inkább tetteimmel próbáltam kifejezni egyre erősödő érzéseimet. Szorosan hozzábújva hallgattam mindkettőnk szapora szívverését s lélegzetvételét. – Én nagyon szeretlek - suttogtam azokat a szavakat, amiket már én is sokadjára ismételtem el neki, most mégis alig mertem kijelentésem után gyönyörű szemeibe nézni.

       Pár percnyi bamba ácsorgás után azon kaptam magam, hogy barátom nevetgélve tovább indult. Mikor felé fordultam egy aprót intve jelezte, hogy menjek én is. Arcomon egy széles mosollyal indultam meg felé. Az utca kihalt volt, akárcsak reggel. A város összes lakosa bevonult biztonságot nyújtó otthonába az eső elől, magukra zárva az ajtót. Egyedül a ki vágyódó gyermekek bukkantak fel néhol, szomorú pillantásokat vetve a vastag keretes ablakokból a kinti játékra hívó időre.

 - Szóval ez most azt jelenti, hogy mindketten szeretjük a másikat, és hogy lehetne akár több is közöttünk, mint barátság? - kanyarodtam vissza ebbe az irányba, mert egyszerűen minden pillanatban ezen kattogott az agyam. Csak ne lenne ilyen nehéz erről beszélni. Sóhajtottam egy aprót mosolyogva.

       Elmosolyodva haladtam tovább némán mellette, és hagytam hadd pörögjön még a dolgon. De láttam, hogy már nem bírja tovább. - Xiu, mi mindig is többek voltunk egyszerű barátoknál; nem kell mindent túlbonyolítani - karoltam át vállát. Tényleg nem akartam, hogy a barátságunk bármiben is megváltozzon.

        Időközben lassan beértünk a palotakertbe. Xiu sosem használta a szobája ajtaját, helyette mindig az udvarról mászott fel-le a hatalmas színezett üvegekkel díszített ablakon keresztül, ami szokás szerint tárva nyitva állt most is.

       Átvergődve az indákon, szinte egyszerre landoltunk a puha, rugós ágyon, ám földet érésünk nem volt zavartalan. Xiu elveszítette egyensúlyát és rámesett. - Maradjunk egy kicsit így, oké? - kérdezte mosolyogva, miközben elbújt halványkék, puha gyapjú pulóveremben.

       Milliószor másztunk már fel ide, mégis újszerű érzéssel töltött el, ahogy végigfeküdtünk a puha bútoron. - Ah imádom ezt az ágyat, olyan mintha felhőből lenne... - mosolyodtam el mikor Minseok hozzám bújt. Feljebb kúsztam kicsit, és úgy helyezkedtem, hogy elférjen ő is. Apró hideg kezeit számhoz emeltem, s forró levegőt fújtam rá. Talán kicsit melegebbet, mint amire egy átlagember képes lett volna. Ez az összes varázs, amire egyelőre képes vagyok. Ez is azért van, mert családom eleme a tűz, így testem mindig forró.

- Fagyos tenyereimet pillanatok alatt felmelegítette forró leheletével. Egyet gondolva hirtelen pattantam fel kényelmes mellkasáról törökülésbe helyezkedve, s felé nyújtottam mindkét kezemet ökölbe szorítva. - Csináld azt, amit én. Képzeld el a tűzet, ahogy irányítod, s perzselő létét a tenyeredbe vezeted. Érezd… - suttogtam az utasításokat csukott szemmel. Szétnyitottam mindkét kezem, s a bennük lapuló néhány apró szikra lángra gyúlva kezdett lebegni. - Ennyi - mosolyogtam.

       Szinte mindent úgy tett, ahogy mondtam, de mikor szemügyre vette tenyereit, nem volt bennük semmi, s ez pillanatok alatt lesújtotta. - Ahh ez nekem nem megy...- adta fel idő előtt rá oly jellemző módon. Hátra dőlt az ágyon és az ablakból pásztázta szemeivel a kinti tájat.

       Rossz volt újfent ennyire letörtnek látni, mint minden alkalommal, mikor megpróbálok tanítani neki valamit. Nagyon hamar feladja, minden varázslat szinte első sikertelen élményénél úgy dönt, hogy ez neki nem megy, pedig én hiszem, hogy sikerülhetne. - Ne gondolj másra csak a tűzre és arra, hogy menni fog - fogtam meg meleg kezeit és felhúztam ülésbe. - Gyerünk, most nem hagyhatod annyiban - simogattam meg karját, s szemeit fürkészve mosolyogtam.

       Egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy szemembe nézett. Kezeinek bátorító simogatása új erőt öntött belém, kezdtem úgy érezni, hogy talán sikerülhet. Behunytam szemeimet, s a tűzre koncentráltam; éreztem, ahogy tenyereim átforrósodtak.

      Hosszú percekig erőlködtem, majd óvatosan kinyitva kezeimet egy nagyon apró szikra gyúlt fel benne. Szinte ugyanabban a másodpercben ki is hunyt a kicsiny tűzcsóva, én mégis fülig érő szájjal tepertem hyungomat az ágyra, és derekára telepedtem.

- Sikerült, sikerült - lelkendeztem, majd feje mellett megtámaszkodva mélyedtem szemeibe. - Köszönöm hyung! - egyre csökkentettem a távolságot kettőnk között, ajkaink szinte már összesimultak, arcomon éreztem forró sóhajait.

- Szívem majd kiugrott a helyéből mikor donsaengem rám ugrott. Forró testének finom simogatásától bizsergő érzés árasztotta el minden porcikámat, ezzel halvány rózsaszín árnyalatot adva arcomnak.

- Szeretlek... - suttogtam ajakira, s átölelni készültem derekát, de véletlenül fenekére csúsztattam kezeimet. Bár nem így terveztem, még percek múlva is ott pihentettem végtagjaimat, miközben mohón faltam Dae mézes ajkait.

       Kicsit meglepődtem mikor fenekemen éreztem kezét, de tetszett közvetlensége. - Én is szeretlek hyung...- viszonoztam mosolyát, s remegő ujjainkat összekulcsoltam. Hűvös csókjai felüdítettek minden alkalommal, mikor újra érezhettem őket, ahogy puha párnácskái hűsen simogatták izzó ajkaimat. Halk sóhajok hagyták el ajkainkat időről-időre.

       Mellé feküdtem az ágyon és hátulról átkaroltam, úgy éreztem soha semmi baj nem történhet, amíg mi együtt vagyunk. Némán feküdtünk összebújva, s az elvonult vihar távolról ideszűrődő hangjait hallgattuk.

~Noah, Xiumaru