Szereplők: Chanyeol, Sehun (EXO)
műfaj: életrajzi dráma
Korhatár: 16
Az éjszaka homályában a kis földszintes épület szinte elveszett a házak között, melyek tömött sorokat alkotva terpeszkedtek a széles utca két oldalán. A néma sötétséget, mely a környékre borult ezen a késői órán, csupán Oh Sehun lakásának ablakán kiszűrő halovány fénysugár törte meg.
Az apró fényforrás egy gyertya volt, ami
barátságosan világította meg a kis konyhát, melynek napsárga falai felerősítették
a gyenge lángok adta derengést. Az elmosogatott edények rendezetten álltak a
szárítón, s róluk időnként apró vízcseppek hullottak a konyhapultra. A falon szépen
sorakoztak a fülüknél felaggatott pöttyös bögrék, melyeket Sehun hosszú évek gyűjtőmunkájával
szerzett meg, s nagyon vigyázott is rájuk, főként mivel nem egyet Chanyeoltól
kapott. A helyiségben egy kerek fenyőből készült étkezőasztal is állt, melyen
színes kockákkal díszített vidám terítő pihent, s körülötte négy hasonló
mintájú párnával ellátott szék álldogált.
Az apró láng meg-megingott a fiú
sóhajaitól, miközben halovány félkörbe vonta a könnyező fiú arcát. Oh Sehun az
elmúlt egy évben sokat öregedett; vonásai elmélyültek, tekintete megtört és
szomorúságot sugárzott. A régi életvidám fiú ezen az estén csupán múló emlék
volt már.
A konyha falán lógó naptáron ehhez a
naphoz (2016. november 26.) a háromszázhatvanhármas szám volt piros filccel
beírva, ugyanis majdnem egy éve volt már annak, hogy utoljára hallottak
Chanyeolról. Hunnie ezen az estén is ugyan azt csinálta, mint az elmúlt majdnem
teljes egy évben minden éjszaka. Lakásának konyhájában virrasztott, s
imádkozott, hogy újra láthassa barátját. „Vajon él még? Az nem lehet, hogy
többé ne láthassam őt…” – merült el a fiú gyászos gondolataiban
kétségbeesetten.
Sehun hirtelen megrezzent, mert a háló
felől halk nesz szűrődött ki. „Jaj ne! Ugye nem ébredt fel!?” – kapta rémült
tekintetét a hang irányába; s teste önkéntelenül is védekező pózba rándult.
Pupillái kitágultak, s feszülten figyelte követi-e újabb zaj az előzőt. Gyomra
bukfencet vetett izgalmában, jéghideg ujjai megremegtek, s azt kívánta bárcsak
Yeol sétálna be a konyhába.
Choi Jaeteuk a húszas éveiben járó,
határozott fiatalember volt. Sehun fél évvel ezt megelőzően ismerte meg, s
mivel a fiú gyenge és kiszolgáltatott volt lelkileg, úgy érezte, jót tesz neki,
ha egy határozott, erős férfi van mellette, aki támogatja őt a nehéz
időszakban, amit barátja eltűnése miatt élt át. És ez így is történt, Jaeteuk
Sehun mellett volt mikor sorra kapta az elkeserítő híreket, és akkor is mikor
már egyáltalán nem érkeztek jelzéseket Chanyeol holléte felől.
Gyászos hónapok voltak ezek, Yeol szülei
képtelenek voltak elviselni fiúk halálának lehetőségét, de nem tudtak tovább
élni abban a házban sem, ahol minden őrá emlékeztette őket. Így a Park házaspár
Japánba költözött nyolc hónappal az után, hogy fiúknak nyoma veszett a fronton.
S akkor kezdett minden végképp tönkremenni Sehun életében.
Ezekben a hónapokban a fiú olyannyira
magányossá vált, hogy jóformán képtelen volt meglenni új támasza, kedvese
nélkül, ám a férfi pár hónap elteltével felfedte az igazi lényét is. Esténként
egyre gyakrabban fordult elő, hogy Jaeteuk lerészegedett a tévé előtt
borozgatva, s ilyenkor sűrűn erőszakoskodott Hunnieval, aki csak tűrte, mert
félt, hogy őt is elveszíti, s végleg magára marad.
A
fiúnak minden nap egy újabb akadályt, egy következő megpróbáltatásokkal terhes
huszonnégy órát jelentett Yeol nélkül, kezdte teljesen elveszíteni önmagát. A helyzet
egyre rosszabbra fordult, mikor Jaeteuk úgy döntött, beköltözik hozzá. Sehun
szinte fogolynak érezte magát a saját lakásában, ugyanis odahaza mindig csak az
történhetett, amit Jaeteuk akart, s ha ellenkezett, csak újabb pofonokra
számíthatott.
A konyhában ücsörgő fiú megnyugodva
sóhajtott fel, hisz az előző neszt nem követték újabbak. Sehun régen oly
boldogan szikrázó szemeiben most csak kín és gyötrelem tükröződött, arca, s
teste lefogyott, szinte csont és bőr volt. „ Holnap leszel huszonnégy éves…
Kérlek, gyere haza, ünnepeljük meg együtt!” – suttogta halkan a fiú, s újabb
könnycseppek gurultak végig sápadt arcán. Fél órával később, mikor az óra
éjfélt ütött a fiú elfújta a csonkig leégett gyertyát, mely a viasztócsa
közepén árválkodott.
***
Sehun másnap reggel a postás biciklijének
jellegzetes csengésére ébredt. Mint minden nap reménykedve rohant ki, hátha
jött levél, de már majd egy éve semmi. Már inkább csak megszokásból sietett ki,
hogy valami rend legyen kilátástalan életében. Legalább ez egy biztos pont,
hogy minden reggel hétkor felkel és kiszalad a postaládához megnézni érkezett-e
valami. A kis piros ládában ezúttal két boríték pihent, reménykedve kapta ki
őket a fiú, de vadul dobogó szíve azonnal csalódottan félrevert, mikor
meglátta, hogy mindkettő csak számla.
Dühösen sétált vissza lakásába, s a
konyhába érve kidobta a tegnapi gyertya csonkját, majd leakasztotta kedvenc
piros pöttyös bögréjét, melyet három évvel korábban kapott Yeoltól, s neki
fogott kávét főzni. Csendben merengve kortyolgatta kávéját, s örült, hogy párja
még nem tért magához. A reggeli italtól némiképp felébredve gyorsan
elmosogatott, majd szokásos napi rutinját követve letusolt és felöltözött a kis
folyosóvégi beépített szekrény előtt. Fürdőben összeszedte magát, hogy
úgy-ahogy elfogadhatóan nézzen ki, majd egyenesen a galériába indult.
Sehun ugyanis egy kiállító teremben dolgozott,
ahol kortárs művészek képeit lehetett megtekinteni és megvenni. Ő segített a
vevőknek megismerkedni a művekkel, és felvilágosítást nyújtott a festőkről. Bár
még csak pár hónapja kezdte a munkát, de máris napjai fénypontjává váltak azok
a pillanatok, mikor a művészetről beszélhetett idegenekkel. Ilyenkor ugyanis nem
kellett boldogságot színlelnie, mint Jaeteuk mellett, ugyanakkor gondolatai
legalább egy kis időre elszakadhattak elveszett szerelméről, kinek hiánya
betölthetetlen űrt hagyott lelkében.
- Jó reggelt szépségem!
- köszöntötte őt mosolyogva a galéria tulajdonosa, Kim Hee-Jung, aki ezen a
napon egy sötétkék nadrágkosztümöt viselt, halványsárga blúzzal. Haja rendezett
kontyba kötve pihent feje tetején; nyakát diszkrét, vékony aranylánc ékesítette.
A középkorú hölgy volt Sehun főnöke, s egyben a kiállító teremben megtalálható
művek felének alkotója is. - Hogy aludtál drágám? - simogatta meg a fiú arcát
együtt érzően.
Ugyan csak pár hónapja ismerték egymást, a nőt
mégis nagyon megérintette a fiú tragikus sorsa, s az újabb csapás, amivel az
élet sújtotta. Fiaként tekintett Hunniera, s minden reggel legalább egy órát
szánt arra, hogy kirángassa az ifjút keserű életuntságából.
- Köszönöm jól -
hazudta Sehun, mert nem akarta, hogy Hee-Jung sajnálja őt. Nem szerette a nő
tekintetében tükröződő önképét; olyan gyengének és elesettnek látta magát
ezekben a szemekben.
- És önnek kellemesen
telt az estéje? - kérdezett vissza udvariasan.
- Köszönöm drágám
igen... De most kivételesen rohannom kell, csak ezért szaladtam be - kapta el
hatalmas vázlatkönyvét, ami a falnak támasztva pihent. - Legyen szép napod kis
drágám, és adj el sok képet - kacsintott a fiúra, amivel apró mosolyt csalt ki
Sehunból.
A nap kellemesen eseménytelenül telt Hunnie
számára, aki így idejét egy Chanyeolról készített portré csinosítgatásával
töltötte. Nem használt fényképet, emlékezetből rajzolt, s noha több mint egy
éve nem látta barátja gyönyörű vonásait, mégis pontosan fel tudta őket idézni, s
így a papírról Yeol élethű mosolya ragyogott felé. Sehun önkéntelenül is
elvigyorodott, mert eszébe jutott mikor először rajzolta le barátját azon a
nyáron, mikor megismerkedtek. Akkor Yeol hebegve dicsérte meg rajztudását,
pedig az a portré igencsak túlzó módon adta vissza Chanyeol jellegzetes
vonásait, például az átlagosnál kicsit elállóbb füleit. Sehun felkacagott mikor
eszébe jutott a kép, mely nagyobb eséllyel hasonlított egy kis elefántra, mint
barátjára.
Mikor elkészült az utolsó simításokkal
is, szép kacifántos betűkkel írta a papír tetejére, hogy "Boldog
szülinapot". Mosolyogva nézte a képet percekig, majd odahajolt és apró
puszit adott a papírról rátekintő barátja ajkaira. "Hiányzol hyung, hol
késel már?" - suttogta halkan, majd egy mozdulattal becsukta a vázlatfüzetet.
Bár még csak hat óra volt, az utcát sötétség
fedte, ami még összefüggőbbé vált, mikor a galéria fényei kialudtak. Sehun
nyakáig begombolta fekete szövetkabátját, s egy halványsárga gyapjúsálat tekert
köré; vékony ujjait kesztyűbe bújtatva indult el bevásárolni, miután bezárt.
A
kis bolt félúton feküdt a hazafelé vezető úton. A fiú gyakorlottan lépett a kis
üzletbe, elmart egy kék kosarat, és szinte odapillantás nélkül emelte le a
polcokról a vacsora hozzávalóit, majd beállt a sorba és fizetett, mint minden
este. Ezek a kis megszokások tartották egyensúlyban az életét, így még véletlenül
sem intézte el a bevásárlást az ebédszünetben, vagy reggel munkába menet. Egy
jól megpakolt zacskó társaságában folytatta útját, amiben főként zöldségek,
sajt és joghurt rejtőzött, no meg persze egy üveg bor Jaeteuknak.
Hazaérve azonban Sehun szokatlan dolgot
tapasztalt. A kis piros postaláda kallantyúja fölfelé fordítva jelezte, hogy levél
érkezett. Hirtelen annyira meglepődött, hogy percekig csak állt a hidegben és méregette
az átfagyott fém dobozt, mely lehet, hogy valami olyasmit rejtett, amire
immáron háromszázhatvannégy napja várt.
Lassan nyitotta ki a láda apró ajtaját és
egy köteg levelet pillantott meg. Szinte ugyanebben a pillanatban hangosan
megdörrent az ég jelezve, hogy közeledik a beígért eső. A levelek egy fekete
szalaggal voltak átkötve, s Sehun remegő kezét a kesztyűből kibújtatva nyúlt a
méretes köteg felé. Próbálta kiolvasni a borítékon álló betűket, melyek
ismeretlen kézírással íródtak. „Az egyetemi kollégiumból küldték, mit
akarhatnak?” – tűnődött el a fiú, mikor végre sikerült kiolvasnia a macskakaparást.
Az eső lassan csöpögni kezdett, így Sehun megsürgette lépteit. A házba érve
kibújt gyorsan kabátjából és cipőjéből, és a konyhába sietett, ahol leült az
asztalhoz. Kioldotta a masnit és feltépte a borítékot, melynek címzését már
korábban elolvasta.
„
Tisztelt Oh Sehun,
Annak
reményében
írunk Önnek, hogy végre sikerült megfelelő címre kézbesíteni a
leveleket. Sajnos új tartózkodási helyéről nem értesítette az egyetemet,
így
nagy nehézségek árán sikerült csak kontaktot találnunk Önhöz. Ezek a
levelek az
Ön régi kollégiumi szállására érkeztek, de mindeddig nem sikerült
továbbítanunk, mivel régi tartózkodási helyéről visszaküldték őket. „
Sehun nem is olvasta
tovább, hanem azonnal félredobta a levelet, és a következő boríték után nyúlt.
Feltépte, s sietve széthajtogatta a megviselt papírt.
„
Szia Hunnie!
Tudom,
tudom hónapok óta nem hallottál felőlem, de nem az én hibám. Északon vagyunk, ennél
konkrétabbat nem írhatok, de könnyen lehet, hogy még így se jut ki a levél.
Hírzárlat van… Mekkora hülyeség! Tegnap meghalt a barátom, akiről legutóbbi
találkozásunk alkalmával meséltem neked… Szegény fiú a karjaim közt halt meg.
Sose gondoltam, hogy ilyen lesz. Miért hagytad, hogy katona legyek? Nem akarom
látni több ember halálát…
Ne
is figyelj rám… Te hogy vagy? Remélem jól, és anyáék is… Add át nekik ölelésem.
Hiányzol…
Puszil
Chanyeol”
Sehun szemei azonnal
könnybe lábadtak, ahogy elolvasta ezeket a sorokat. – Tudtam, hogy él! – mondta
halkan, s azonnal a következő levél után kapott. Feltépte és már olvasta is.
„
Kedves Sehun,
Már
biztosan tudom, hogy előző levelemet se kaptad meg… Egy levelet se engednek ki…
Hónapok teltek el azóta, de én azért megírom ezt a levelet, mert legalább
ilyenkor olyan, mint ha itt lennél, és veled beszélgethetnék.
Képzeld, pár napja megöltem egy embert… Még leírni is rémes. Ez még annál is szörnyűbb
volt, mint mikor a barátomat láttam meghalni. Átkozom a napot, mikor katonának
álltam.
Remélem,
ti jól vagytok, és jól sikerültek a záróvizsgáid. Most már biztosan végzett
művész vagy. Fogadd gratulációmat, ha egyáltalán megkapod valaha ezt az átkozott levelet. Hihetetlen,
hogy a huszonegyedik században is képes a katonaság olyan hírzárlatra, hogy
menten a második világháborúban érzem magam.
Hiányzol…
Nagyon! Szeretnék most veled lenni… Nem ebben a hideg sátorban, ami még be is
ázik. A régi kunyhóra emlékeztet, emlékszel még rá? Arra nyárra?
Forrón
ölel barátod
Chanyeol”
A papír itt-ott nedves
lett Sehun könnyeitől, melyeket mosolyogva törölgetett arcáról. Újabb levélért
nyúlt.
„
Szia Hunnie!
Ne
haragudj, hogy megint nem írtam sokáig, de megsérültem. Beszedtem egy lövést,
most is kórházban vagyok még.Bocsánat, ha olvashatatlan az írásom, de nehezen
tudok így írni. Nem akarlak megijeszteni, de elég komoly … de hagyjuk is, biztosan
rendbe jövök.
Közben Jaeteuk lépett a
házba, s beköszönt Sehunnak, aki nem reagált rá annyira elmerült a levélben. A
férfi ingerülten közelített a fiú felé, s hangosabban köszönt rá, de újfent
válaszra se méltatta őt Sehun. Egyre csak a levelet olvasta.
Már
két műtéten túl vagyok, de még nem bírok lábra állni. Lehet, hogy örökre
nyomorék maradok? Hunnie… miért hagytad, hogy idejöjjek? Meg kellett volna
akadályoznod, ez a te hibád… Miattad jöttem el. Nem bírtam melletted lenni, és
nézni, hogy mindenféle pasikkal lógsz, akik nem is szeretnek. Miért nem
értetted meg, hogy szeretlek? Bármit megtettem volna érted… Mindegy… Valószínűleg
ezt a levelet se kapod meg soha. Pedig ha megkapnád, végre megértenéd, hogy
Jaeteuk kitépte Sehun
kezéből a levelet és gyilkos pillantásokkal nézett rá.
- Mondom harmadszor is.
Szia Sehun… Ha szólok hozzád, válaszolj nekem, értetted? – markolta meg a fiú
csuklóját és felrántotta a székről. - Mik ezek a kurva levelek? – Alkoholos lehelete
megcsapta a fiú arcát.
- Add vissza! – kiabált
rá Sehun életében először párjára, amitől a másik meg is lepődött, de csak még
nagyobb haragra gerjedt tőle.
- Hogy merészelsz
kiabálni velem te kis korcs… - pofozta fel a fiút és a földre lökte, majd
tekintetét a levélre emelte. - Csak nem írt a halott barátod? Oh ez az utolsó
levél tőle, vagy mi?
- Nem tudom, még nem
olvastam végig. Add vissza, kérlek… - kezdtek el potyogni Sehun könnyei egyre
sűrűbben.
A férfi gúnyosan felhorkantott és
összehajtotta a levelet. Egyenesen a fiú szemébe bámult, majd gyors
mozdulatokkal apró darabokra tépte az írást. Sok kegyetlenséget elviselt már
Hunnie ennek az embernek, de ilyet még soha nem érzett. Valami újra éledt benne
a régi énjéből, és dühösen rontott neki a férfinak, aki fogadta ütéseit és
viszonozta is őket.
- Gyűlöllek te szemét…
- ütlegelte párját, de az fölé kerekedett és kemény pofonokkal viszonozta
közeledését. Sehun ajkából kiserkent a vér, s kezdte feladni a küzdelmet, átadta
magát a keserűségnek, hogy nem tudja már meg soha Yeol utolsó szavait. Jaeteuk
a konyhába ment, miután a földön hagyta a könnyező fiút. S meggyújtotta az
összes levelet, amit már eddig elolvasott, s az utolsót, amit még ki se bontott
Sehun. Majd kivette a szatyorból az üveg bort, és a hálószobába vonult arcán
elégedett vigyorral.
Hunnie csak egy órával később bírta végre abbahagyni a sírást, s feltápászkodott a hideg padlóról. A konyhában a csapban voltak az elégett levelek maradványai, de inkább csak hamu volt, semmi olvasható darab nem maradt belőlük. Ajka kezdett feldagadni így a hűtőből kivette a jég akut, ami már be volt készítve, hisz nem ez volt az első alkalom, hogy Jaeteuk megverte őt. De most végre visszaütött, kezdett visszatalálni önmagához, s ez egyedül Chanyeol érdeme. Nehéz szívvel gondolt a levélre, hogy Yeol őt okolta sérülése miatt. „Vajon felépült?” – tűnődött el, s hogy elterelje gondolatait nekiállt összetakarítani a levelek romjait. Gondosan felsöpörte a hamut, s a papírdarabokat, majd kivette a szemeteszsákot és úgy ahogy volt, egy vékony pulóverben indult ki a kukához.
Nehéz szívvel állt meg a szemetes előtt, s
felnyitva tetejét dobta ki Yeol üzeneteinek maradványait. Megrendítő érzés
volt, nem is bírt könnyen napirendre térni felette. Lehelete látszott a
hidegben, nagyon fázott, de nem bírta tagjait mozgásra bírni. Az eső már nagy
cseppekben hullott rá, átnevesítve öltözékét.
- Meg fogsz fázni…
Sehun gyomra
bukfencezett egyet a rég nem hallott mély tónusú hang hallatán. Azonnal
megfordult, s tekintete a jól ismert gyönyörű szemekkel találkozott. Ében
fürtjei dúsan keretezték arcát, halvány bőre szinte világított a sötétben.
Tekintete ugyanolyan igéző volt, mint mikor utoljára látta.
- Channie… - nyögte ki
Sehun, s azonnal Yeol ajkaira tapadt. A fiú megbillent barátja súlyától, de
mohón kapott ajkai után. Percek múlva váltak csak el egymástól, s az idősebb hüvelykujjával
óvatosan végigsimította Hunnie kisebesedett ajkát.
- Ki bántott? – nézett rá
vészjósló tekintettel.
- Hogy ki bántott?
Szerinted ez most a legfontosabb?? Hol voltál te szemét? – ütötte vállon barátját
a fiatalabb.
- Majdnem belehaltam
annyira hiányoztál! Nézz csak rám… Egy roncs vagyok. Hidd el ez a kis sérülés
semmi ahhoz képest, amilyen kínokat miattad álltam ki. Hogy tehetted ezt velem?
– könnyezett Sehun. - Azt hittük meghaltál…
Chanyeol megrendülten
figyelte barátja kirohanását, majd megfogta felé lendülő kezét, s magához
húzta, átkarolta a remegő fiút.
- Teljesen átfagytál –
Yeol szétnyitotta kabátját és úgy ölelte magához Sehunt, kabátjával takargatva
be didergő barátját, s az eső elől az udvarban álló terebélyes diófa alá
húzódtak.
- Sajnálom, hogy itt
hagytalak Sehun…- mondta halkan. – Hidd el, én nem ezt akartam. Nem szerettem
volna mást, csak kiszakadni a szánalmas életemből. Valami férfiasat akartam
csinálni, hogy legalább kicsit olyan legyek, mint azok a macsó fazonok, akikért
annyira odavoltál mindig - nézett zavartan barátjára az idősebb. - Írtam én neked, de nem továbbították az üzeneteket,
vagy nem tudom. Én tényleg végig akartam ezt csinálni, de egyszerűen nem
bírtam. Nem való ez nekem… Tiszta szánalmas vagyok… - kis szünetet tartott. - Hidd el, én sem akartam
nyomorékká válni, de már nincs mit tenni – magyarázkodott tovább Chanyeol.
- Micsoda? Miről
beszélsz? – nézett fel rá értetlenül Sehun. Yeol nagyot sóhajtott, majd
újra szóra nyitotta ajkait.
- A lábam… Még mindig
nem tökéletes, sántítok, sose lesz már olyan, mint régen. Le is szereltek a
katonaságtól, mert már semmire nem vagyok jó – hajtotta le a fejét gondterhes
pillantások kíséretében.
- Ne beszélj így… Engem
nem érdekel, hogy jó-e a lábad vagy sem. Az sem érdekelne, ha nem lenne lábad.
Szeretlek Chanyeol… Érted? És nem akarom, hogy újra magamra hagyj… Veled akarok
lenni! – emelte fel barátja arcát Sehun, s mélyen a szemébe nézve simult újra
ajkaira, s szenvedélyes csókban forrottak össze az éjszaka homályában.
- Gyere velem haza!
Apáékkal beszéltem, és nekem adták a házat. Tudom, meg van a saját életed,
aminek már nem vagyok része. De… Költözz hozzám, kérlek… - simogatta
hüvelykujjával Hunnie arcát, mikor elváltak egymástól. – Benne vagy?
A fiatalabb percekig hitetlenkedve nézett
fel barátjára. Nem tudta felfogni, hogy percek leforgása alatt visszakapta
élete legfontosabb emberét, s minden, amitől azt hitte, hogy megfosztotta az
élet, most újra karnyújtáson belül volt.
- Persze, hogy hozzád
költözök – bújt társához könnyezve a fiú. Úgy érezte, mint ha az ólomsúlyok, melyek
eddig lelkét nyomták most egy pillanat alatt lehullottak volna róla.
Megkönnyebbülten adta át magát a tökéletes pillanatnak, végre újra ölelhette
barátját, végre újra érezhette illatát, s ajkai simogatását. Érezte bőre
érintését, szívének dobbanását, karjai féltő ölelését.
- Szeretlek – suttogta Chanyeol,
de Sehunt elnémították fojtogató könnyei, és csak bólogatásával jelezte
barátjának, hogy ő is viszonozza érzéseit.
Ezen az estén látta utoljára Sehun Jaeteukot,
aki búcsúzóul kapott egy kisebb verést Chanyeoltól miközben barátja
összecsomagolt, s végleg kiköltözött a kis lakásból. A taxiban Hunnie még
hátrafordult s szemével követte, ahogy távolodtak a háztól. Érezte, hogy ezzel
maga mögött hagyja élete legrosszabb időszakát, s most már minden rendben lesz.
-
Boldog szülinapot! –
mosolyodott el Hunnie percekkel később a kocsiban, s egy könnyed csók
után
visszahajtotta fejét párja vállára, s nagyot sóhajtva hunyta le szemeit,
végre gondtalan szívvel pihenhetett meg. Rövidesen el is aludt Yeol
vállán a
kocsiban, a város másik felén lévő ház felé zötykölődve. Kezével egy
pillanatra
sem eresztette el frissen visszaszerzett kedvesét, s úgy érezte, végre
minden
rendben van, s hogy most már senki se választhatja el őket egymástól.
Talán
csak én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése