A szivárvány - 4.rész

Cím: A szivárvány (4.rész)
Szereplők: Chanyeol, Sehun (EXO)
műfaj: életrajzi dráma
Korhatár: 16

 

        Jól ismertem ezt a helyet; a hófehér ötemeletes, régi vágású épület évtizedek óta itt állt, s én számtalanszor látogattam már el ide korábban. A szürke, borongós folyosókon haladva emlékeimbe villantak azok az esetek, amikor megfordultam ezen a helyen, mely a legkevésbé sem nevezhető barátságosnak. Persze a közhiedelem szerint én mindig itt ólálkodok, de ez tévedés, csupán akkor jövök  a katonai kórházba, ha szükség van rám.

       A labirintusszerű épületben egyre feljebb érve még én se éreztem magam kellemesen, ahogy az időnként felvillanó lámpák bizonytalan fényével megvilágított hosszú folyosón haladtam. Lépcsősort lépcsősor követett, s lassan feljutottam a harmadik emeletre, melynek falai kellemesnek szánt zöld színben pompáztak, de határozottan nem érték el a kívánt hatást. Pont ugyanolyan nyomasztó volt ez a folyosó is, mint az összes többi. 

       Lassan sétáltam el az ajtók előtt. Háromszázhármas, háromszáznégyes, háromszázötös, ez volt az, a háromszázötös szoba, ahol épp egy öreg katona, Choi Dong-Sun feküdt a kényelmetlen kórházi ágyban. A családtagjai körülállták őt, felesége, s gyermekei sírtak, és Istenhez könyörögtek lelkéért. A szoba előtt megálltam, de még nem mentem be, mert ha nem is sok, de egy kis időm még volt.

       Mindig érdeklődve figyeltem ezeket a jelenetek, ahogy az emberek ösztönből fakadó gonoszsága hirtelen semmivé foszlott ezekben a percekben, a búcsú pillanatában pontosan tudták, mi a helyes, hogy mik a fontos dolgok, és az apró sérelmek hirtelen jelentőségüket vesztették. Ezekben a pillanatokban olyannyira őszinték és jók az emberek, hogy még maguk is elhiszik, hogy megérdemlik a kegyelmet, amire oly hőn vágyakoznak.

       Elmosolyodva figyeltem a búcsú pillanatait, pedig ha tudták volna, hogy létezésük egészéhez képest ez az idő, amit most külön fognak tölteni, hihetetlenül elenyésző. Az öreget ezen a napon magammal vittem, az asszonyát négy évvel, a fiát húsz évvel, a lányát pedig huszonöt évvel később… Ám odaát az örökkévalóság várt rájuk… Mégis mindig megvolt ezeknek a pillanatoknak a bája és a jelentősége is, hisz ez kellett ahhoz, hogy odaát már sérelmek, megbánás és szomorúság nélkül létezhessenek tovább; ezek csupán a földi élet sajátjai.

       Még volt egy kis időm, így benéztem a szomszédos háromszázhatos szobába, ahol egy frissen végzett katonatiszt készült a bevonuláshoz szükséges orvosi vizsgálatokra. Igen nagy meglepetés volt őt itt látni, hisz mikor utoljára találkoztam vele - három évvel ezelőtt, nagyapja temetésén – még egy határozatlan ifjú volt, aki csak sodródott az árral. Fogalma sem volt akkor még, hogy mihez kezdjen életével.

       A fiú sokat változott. Gyermeki vonásai noha megmaradtak, arca kiegészült pár olyan láthatatlan ránccal, melyek határozottságot, magabiztosságot és komolyságot kölcsönöztek neki. Még néhány centivel magasabb lett, széles vállaira és karjaira szálkás izomzat rakódott, s tekintete valami megfoghatatlan elszántságot sugárzott. 

- Jó napot! Neve? – kérdezte a vizsgálatot végző orvos.

- Park Chanyeol.

- Kora? 

- 22 év.

- Vetkőzzön le… - húzta el a függönyt az orvos, és megkezdődött a hosszú kivizsgálás, amin a hivatásos katonáknak kötelezően át kell esniük.

***

       Két órával később lépett ki újra a fiú a napsütötte utcára, s elgondolkodva indult hazafelé. Gondolataiban folyamatosan azt latolgatta, vajon meglátogassa-e barátját a kollégiumban. 

       Oh Sehun ugyanis élte a főiskolások gondtalan életét. Ha volt kedve belátogatott az óráira, ha épp nem volt indíttatása, akkor csak barátaival lógott. Minden este szórakozni jártak, s egyre kevesebb időt töltött Yeol társaságában. Lényéből már rég eltűnt az a gyermeki ártatlanság, ami évekkel ezelőtt még Sehun sajátja volt.

       Az igazság az, hogy az utóbbi időben Hunnie minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a lehető legkevesebb köze legyen a valósághoz. Ivott, füvezett, időnként még komolyabb drogokat is kipróbált. Nem bírta ugyanis elfogadni, hogy barátja tiszti főiskolára járt. Ezekben az években igen eltávolodtak egymástól, Sehun tudatosan próbálta távol tartani magától régi barátját, mert az a kényszerképzete volt, hogy őt is el fogja veszíteni, és ez a gondolat megőrjítette.

       Azon a napon, mikor Chanyeol bejelentette, hogy felvették a tiszti főiskolára, ugyanis ő hivatásos katona akar lenni, és az országot kívánja szolgálni, Sehun hihetetlen haragra gerjedt. Gyűlölte barátját, amiért őt meg se kérdezte. Semmi szerepe nem volt a döntési folyamatban, legalábbis ő ezt hitte, és ettől jelentéktelennek érezte magát, mintha Chanyeol életében ő nem lenne elég fontos ahhoz, hogy bármit is befolyásoljon.

       Már több mint három év eltelt azóta, s ők úgy-ahogy kibékültek időközben, de már semmi nem volt olyan köztük, mint régen. Nem tudott többé testvérként, sőt még legjobb barátként sem tekinteni Yeolra. Nem volt képes megbocsájtani neki, hogy önszántából kilép az életéből, és magára hagyja, amint bevonul hivatásosnak, s erre rövidesen számítani lehetett. 

- Hallo – szólt bele a telefonba Sehun, mikor végre felvette a kitartóan csörgő készüléket.

- Szia, én vagyok. Mit szólnál hozzá, ha a hétvégét együtt töltenénk? – kérdezte Yeol, s igyekezett nem túl izgatottan beszélni, de szíve most is - mint mindig, - vadul kezdett verni, ahogy meghallotta barátja ismerősen csengő hangját.

- Persze Channie… Mikor érsz ide? – mosolyodott el a fiú akaratlanul is, mert bármennyire is haragudott barátjára, számára mindig ő volt a legfontosabb ember az életben. 
      Az utóbbi időben minden olyan bonyolult lett kettejük között. Messze volt már az a régi, gondtalan gyermekkor, mikor mindent megbeszéltek egymással. Mostanában, ha találkoztak, kissé feszülten, és zavartan tudtak csak beszélgetni. S Sehun kezdett időnként elidőzni barátja kinézetén, mikor az egyre izmosabban jelent meg otthonukban. Ilyen téren jót tett neki a katonai iskola, de ezt Hunnie sosem ismerte be.

- Itt vagyok nem messze; veszek valami kajának valót és megyek is. Max egy óra, és ott leszek – tette le megkönnyebbült szívvel a telefont az idősebb.

       Hunnie azonnal nekiállt kitakarítani a kis egyszemélyes kollégiumi szobát. A szerencsések közé tartozott, hisz nevelőszüleinek a pénz nem volt akadály, így egy olyan szobát kapott, aminél a kényelmes tágas franciaágyas hálóhoz külön konyharész és saját fürdő is tartozott, így nem kellett osztoznia semmiben másokkal.

       Alig egy órával később Chanyeol kopogtatott a kollégiumi szoba tömör fa ajtaján, ami kisvártatva fel is tárult.

- Hyung!! - ölelte meg egyből Hunnie rég nem látott barátját. A hosszú ölelés mindkettejük lelkének jól esett, noha nem volt már olyan közvetlen, mint régen. A ki nem mondott neheztelő érzések, melyeket Sehun megtartott magának, s a kettejük között megváltozott kapcsolat feszültté tette ezt a boldog pillanatot. Lassan kibontakoztak egymás karjaiból, s beljebb haladtak, s egy-egy üveg sörrel kezükben foglaltak helyet a kanapén. 

- Mesélj, hogy megy a suli? Sikerültek a vizsgáid? – nézett átható tekintettel Yeol a fiatalabbra. Maga sem értette, miért érzi magát úgy, mint valami kínos első randin, mikor ezer éve ismerik és szeretik egymást.

- Hm, fogjuk rá, a többsége megvan – vakarta meg tarkóját zavarában Sehun, s lassan belekortyolt a hideg sörbe. – És veled mi a helyzet? Kibékültetek Shinnel? 

- Nem, annak már vége. Visszaadta a gyűrűt és azt mondta nem vár rám, amit meg is értek – vonta meg vállait Yeol közönyösen. Valahogy egész lényében volt most valami nemtörődömség, s ez Hunnienak is feltűnt.

- Nem kéne ilyen könnyen lemondanod az emberekről – mondta duzzogva a fiatalabb, aki inkább saját barátságukra utalt ezzel. A lány sosem volt neki szimpatikus, így nem bánta, hogy vége lett köztük mindennek, s nem kell többet elviselnie idegesítő társaságát. 

- Hiba volt megkérni a kezét, hisz tudtam, hogy katona leszek. Csak... Valahogy úgy éreztem ezt várják tőlem, de többé ilyesmivel már nem foglalkozok - jegyezte meg komoran, majd új, könnyedebb beszédtémát keresett.

       Az órák lassan vánszorogtak előre, s időnként Yeol már kezdte megbánni, hogy felment barátjához, hisz nem gondolta, hogy ennyire kínos és feszengős hangulat lesz közöttük. De nem csak az órák, hanem a sörösüvegek is szépen gyarapodtak az asztalon, így a fiúkban lévő feszültség idővel kezdett felengedni, hála az alkohol jótékony hatásának.

     Sehun berakott pár új számot, amikre mostanában szoktak bulizni, és kikérte barátja véleményét róluk. Sokat beszélgettek az egyetemről, barátokról, a családról. Yeol kifaggatta alaposan párkapcsolatairól is, ami jelenleg nem volt neki. A nap időközben lenyugodott, s Sehun odarakott egy kis vacsorának valót, ami fél órán belül finom illatot árasztva gőzölgött a tányérjaikon.

       Vacsora végeztével a fiatalabb mindent behalmozott a mosogatóba, majd visszaült barátja mellé. Chanyeol úgy érezte, hogy elérkezett az idő, hogy látogatása igazi céljára térjen. Nagy levegőt vett és a közepébe vágott.

- Hétfőn bevonulok – csupán két szó volt, mégis megannyi jelentést hordozott magában. Egyszerre volt hősiesen megindító és gászosan baljóslatú. Hunnie tudta, hogy el fog jönni ez az idő, s így hogy tudatosan készült rá, képes volt nem összeomlani a hír hallatán. 

- Értem – válaszolta halkan, fojtogatták könnyei, de nem akart sírni. Többet nem…

       Annyi ki nem mondott szó feszült most közöttünk, de még mindig nem voltak képesek őszintén beszélni róluk. Chanyeol továbbra is magában tartotta, hogy szereti Hunniet, jobban, mint valaha. Sehun pedig nem beszélt arról, hogy mekkora fájdalmat okozott neki barátja azzal, hogy katonának állt, hogy retteg, hogy el fogja veszíteni, és nem biztos benne, hogy képes lesz nélküle élni.

     Sehun felállt a kanapéról, és összeszedte a kis fenyőből készült dohányzóasztalról az üres sörösüvegeket. A konyhába ment velük, magával vonszolva ólomsúlyú szívét, s a gondterhes gondolatokat, melyek fejében cikáztak. Percekig állt a mosogató előtt, eleinte még úgy próbált tenni, mintha mosogatna, de lassan ez a gyenge álca is elhalt. Kővé dermedve figyelte a csapból folydogáló vízsugarat, s hirtelen eszébe jutott az a régi nap a nyári táborban, mikor a beáramló esőt figyelte a kunyhóban.

       Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette, hogy barátja időközben felállt, s mögé sétált. Csak arra eszmélt, hogy Channie vékony, de izmos karjai köré fonódtak, s lágyan ölelte magához sokkot kapott barátját. 

        Valóban nem voltak a szavak mesterei a fiúk, mégis kezdték pontosan érteni egymást. Sehun megfordult Yeol ölelésében és átkarolta nyakát, hosszan, mélyen néztek egymás szemébe, kiolvasva abból mindent, amit tudniuk kellett ezekben a pillanatokban. Chanyeol végül nem habozott tovább, gyengéden hajolt barátjához és ajkaira simult. 

       Utólag visszanézve ez a csók volt a kezdete mindennek, persze ők ezt akkor még nem tudták. Csókjuk perceken belül egyre inkább kibontakozott. Sehun vágyakozva vezette át nyelvét barátja ajkai közé, kinek lelke majd kiszakadt mellkasából, hogy végre karjaiban tudhatja szerelmét. 

       Yeol Hunnie feneke alá nyúlt, s ölébe emelte, mire a fiú lábait átkulcsolta hyungja dereka körül, s egyre mohóbban csókolta, hisz ki tudja, lesz-e még rá lehetősége. Az idősebb lassan közeledett a kanapé felé, édes terhét egy pillanatra sem engedve le, majd óvatosan foglalt helyet a bársonyborítású ülésen, ölében szerelmével. Hosszan viszonozták egymás csókjait, s vágyuk egyre többre sarkallta őket. Egy pillanatra elváltak, s sokatmondóan néztek egymás szemébe.

- Biztosan akarod? – suttogta halkan Yeol, miközben dús ajkaival barátja szép ívű vállát simította végig, s gyengéd csókokkal borította puha bőrét.

- Ki tudja, mit hoz a jövő… - Hunnie hangja elcsuklott a gondolatra, hogy barátja nem veszélytelen helyre utazik hétfőn.

- Azt akarom, hogy te legyél…- nagy sóhaj hagyta el a fiú ajkait, mikor Chanyeol nyaka érzékeny pontját kezdte csókolgatni – az első…

       Yeol arcán boldog mosoly terült szét, mert legvadabb álmaiban sem remélte, hogy Sehun még szűz. Gyengéden csókolgatta tovább társa nyakát, s nyelvével simogatta, amitől barátja halk sóhajokat hallatott. Lassan szabadultak meg ruháiktól, egyre mohóbban vágyakozva a másikra.

***

   

       Másnap reggel Sehun boldogan ébredt. Még nagyon korán volt, így véletlenül sem akart kikelni az ágyból. Mosolyogva figyelte barátját, aki édesen aludt mellette a türkiz ágynemű puha ölelésében. Hunnienak eszébe jutottak a tegnap este képei: a szenvedélyes csókok, a pillanat, mikor egymás tekintetét rabul ejtve végre eggyé váltak, a vágytól fűtött forró sóhajok, a kéjes nyögések, melyeknek még emlékei is zavarba hozták. S persze az a csodálatos pillanat, mikor vágyakozásuktól mámorosan remegve, egymásba fonódva teljesedtek be.

       Sehun tudta, hogy ez az este semmin nem változtat, hisz Yeol hétfőn bevonul, s ez ellen már nincs mit tenni. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy köztük már semmi sem a régi. Végre helyére kerültek a kirakós elemei. Megértette, hogy miért haragudott meg annyira barátjára, hogy miért voltak oly feszültek az utóbbi években egymás jelenlétében, s hogy valóban nem legjobb barátok többé. Ez már valami sokkal több volt annál…

~ Xiumaru