Félelem - 3.rész

Cím: Félelem (3.rész)
Szereplők: Jonghoon, Hongki (FT Island)
Műfaj: lélektani, krimi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: erőszakos jelenetek
Megjegyzés: A fejezetben említett dalt a címére kattintva érhetitek el. 
Bétázta: Sumire (millió puszi érte!:) )

Rideg sötétség borult városunkra azon az estén…

 A magasra törő fák koronái megadóan lengedeztek az erős szélben, s időnként leveleiket hullajtva járultak hozzá az utcán hömpölygő avarmintához. Az út menti bokrok minden erősebb széllökéstől olyannyira megborultak, hogy az ember szinte várta, hogy a következő pillanatban már ördögszekérként gurulnak tova az úttestest széles aszfaltján.

 A köztéri lámpák közül csak elvétve égett néhány, így az utcán váltogatták egymást a világos s a homályba burkolózó szakaszok, és mindezt meglehetős rendezetlenséggel tették, hogy az arra járó embereket még a fények kiszámíthatatlansága is aggodalommal töltse el. Igaz, csak néhány alak tűnt fel ezen a késői órán, s ahogy telt az idő, számuk egyre csak csökkent.

A fekete lepel alá burkolózó környéket lámpásként ragyogták be a kis kocsma apró, kocka ablakain kiáramló fények. Az ember szemét szinte csalogatta a meleg derengésbe borult kis épület; a belőle kiszűrődő halk, de időnként felerősödő muzsika hangjai és a közéjük vegyülő élénk mulatozás összetéveszthetetlen dallamai. 

Csupán néhány ember tartózkodott odabent, de mindannyian harsány jókedvükben voltak az este folyamán elfogyasztott alkoholmennyiségnek hála. Én csak távolról figyeltem a dáridó képeit, tekintetemet egy pillanatra sem levéve a magas, barna hajú férfiról. 

Az ősz csípősen frissítő levegője időnként végigsimogatta kipirosodott arcomat, s fel-felborzolta ében fürtjeimet mialatt a zord idő ellenére a parkolóban várakoztam. Szerencsére az éjszaka biztonságot nyújtó sötétje védelmezően borult körém, elrejtve jelenlétemet a nem kívánt tekintetek elől.

A férfi szokásához híven az Arany hordó nevezetű kocsmában töltötte az egész estéjét, s menetrendszerűen csak a tizenegy órai záróra alkalmával hagyta el a helyet, mikor már a korábbi zajok elcsendesedtek, s a barátságos fények is kihunyni látszottak. Arcán kötelező jelleggel terült szét az az utálatos, nemtörődöm vigyor, miközben majdhogynem botorkálva haladt az autómonstrum felé.

Barátai valamivel korábban már a szélrózsa minden irányába széledve kezdték meg gigászi küzdelmüket a talpon maradásért, de lépteiket követve elmondhatjuk, hogy azon az estén is az alkohol győzedelmeskedett felettük. Már több mint egy hete figyeltem ezeket az embereket, kik szánalmas módon minden estéjüket ebben a családjaiktól távoli kocsmában töltötték, s rendre alkoholmámorba borulva indultak neki a kietlenségnek, többnyire gyalogosan. Szánni való látványt nyújtottak ugyan minden alkalommal, mikor újra és újra megbotolva haladtak hazafelé, de ők legalább nem ártottak ezzel senkinek, nem úgy ez a férfi, kinek részeg ámokfutása egy ember életét követelte.

Járműjéhez érve elejtette kulcsait, melyek halk csörrenés kíséretében értek földet pillanatokkal később. Az ittas ember - kinek lomha mozdulatai szinte nevetségesen megkönnyítették dolgomat - bizonytalanul hajolt le, hogy megkeresse az elvesztett tárgyat, ám ekkor tompa puffanás törte meg az éjszaka csendjét, s a férfi többet nem egyenesedett fel. Mellette parkoltam természetesen, s miután megbizonyosodtam arról, hogy senki nincs a környéken, rutinosan a csomagtartóba fektettem az ájult testet, majd kényelmes tempóban hajtottam a rakparton lévő raktárhelyiségemhez.

Alig egy órával később áldozatom már megkötözve ült az átlátszó tartályban, melyben a türelmesen csordogáló víz még épp csak kezdte ellepni divatos, fekete, bőr félcipőjét. Asztalomnál ülve egy ideje már próbáltam tanulmányozni vonásait, s a lapra halványan felvázoltam arcának körvonalait. Hetek teltek már el azóta, hogy utoljára láttam ilyen közelről a kapitányságon ezt a minden részletében ellenszenves fejet, de most először, a rá annyira jellemző gúnyos vigyor hiányzott róla.

Kezdett magához térni, kábán emelgetve pilláit tekintett körbe a szegényesen berendezett helyiségen, de hamar rájött, hogy olyan helyen van, ahol nem kéne lennie.

- Hé... Mi az Istent művelsz, ember? – kérdezte, miközben kezeit feszegetve próbált ösztönösen menekülni a kötél kegyetlen szorításából. Én figyelembe se véve ellenkezését rajzoltam tovább némán. A félelem első hullámai már meg-megjelentek a férfi arcán időnként, de vonásait egyelőre csak a harag s az értetlenség uralta.

- Engedj el, míg szépen mondom! Ez nem vicces te... Te? - arcomra pillantva tekintetéből láttam, hogy ismerős voltam neki; meglepettség apró fuvallata söpört végig rajta.

- Te vagy a fiú a rendőrségről? Mégis mi ez? Ha így akar a kapitány rávenni, hogy változtassak a vallomásomon, akkor arra várhat - vonta le a helytelen következtetést az ingerült ember, s egyre vadabbul rángatta a csuklóját béklyóban tartó vastag kötelet.

Az első napi portrék mindegyikén inkább voltak tetten érhetőek az indulatok, s a gyűlölet, mely felém sugárzott áldozataim felől, mintsem a félelem. Nem volt ez másképp ez alkalommal sem. Egy órán keresztül figyeltem a gyilkos haragos ellenkezését, de arcán még nem jelent meg a várva várt érzés.

Az elkészült portrét fiókomba süllyesztettem, majd a kis rézcsaphoz lépve elzártam azt, s egy szót sem szólva foglyomhoz sétáltam ki a dohos helyiségből. Az ajtónál pillanatnyi hezitálás után lekapcsoltam a villanyt, így a hely átláthatatlan feketeségbe borult lépteim nyomán, s rendre csak a feldühödött ittas férfi átkozódásait visszhangozta.

**

A sötét raktárhelyiségből kiérve alaposan visszazártam magam után minden egyes ajtót, ezzel teljesen elzárva a külvilágtól a kiszűrődő hangokat, majd az utcára lépve arcomat megcsapta a jeges levegő, ami az éjszaka előrehaladtával apró szemű, szitáló esőt hozott magával, melynek minden cseppje jégkönnyként igyekezett arcomra fagyni. Zsebre dugott kézzel, sietve lépkedtem autóm felé, aminek csomagtartójából eltávolítottam az előre leterített fóliákat, melyektől könnyedén szabadultam meg a közeli konténerben, amit minden reggel kiürítettek a helyi halászok hulladékai miatt.

Rutinosan használtam a nyomok eltüntetésének ezt a módját, ugyanis kevés undorítóbb dolog létezik, mint az oszladozó haltetemek dögszaga s látványa, így biztos voltam benne, hogy senki nem kezd kutatni közöttük.

Nyugodtan nyitottam ki kocsim ajtaját, hogy beszálljak, ám ekkor tekintetem egy tiritarka szórólapra kalandozott, ami a szélvédő és az ablaktörlő közé volt elhelyezve. Kezembe véve egy közeli jazz pub éjszakai műsorát olvashattam. Elsőre ártatlan röpcédulának tűnt, de aztán eszembe jutott, hogy senki nem osztogat hajnali egy órakor szórólapokat a kikötőben, s bizony korábban ez a cetli nem volt az ablakomon.

Alaposabban szemügyre vettem hát a papírt, s az előadók között egy ismerős név bukkant fel. "2:00-2:45-ig Lee Hongki". Neve mellé tollal két szót írtak, "gyere el".

Semmi kétség, az üzenet nekem szólt, s az is egyértelmű volt, hogy kitől jött a meghívás. A kérdés már csak az volt, Hongki honnan tudta, hova kézbesítse az üzenetet? És ami aggasztóbb, ha tudta, hogy hol vagyok, vajon azzal is tisztában volt, hogy mit csináltam itt? Kezdett az egész helyzet egyre veszélyesebbé válni. Lee Hongki nem egy egyszerű énekes, efelől többé semmi kétségem nem volt, de vajon kinek dolgozik?

**

Mire a szórakozóhelyre értem már számtalan forgatókönyv lepergett szemem előtt. A legképtelenebbtől, miszerint Hongki egy FBI ügynök, aki utánam nyomoz, a legvalószínűbbig, hogy csak meg akar zsarolni a srác. Az ilyenek mindig pénzre hajtanak. De talán még az is lehet, hogy valaki a belső ügyosztályról, úgyhogy jobb lesz észnél lenni.

A füstös helyiségbe lépve kellemesen ismerős, enyhén érdes dallamfoszlányok ringtak felém. Libabőrös lettem hangjától egy pillanat alatt; volt valami szívet tépő abban, ahogy énekelt, s egyben valami kegyetlenül valódi is. Órámra pillantva konstatáltam, hogy alig pár perce kezdődhetett csak el műsora.

A színpad körül kis, kerek asztalok helyezkedtek el, rajtuk apró mécsesek égtek. Az egyik ilyen szabad asztalkához léptem csendesen, igyekezve, hogy ne zavarjam meg produkcióját. Meglepő módon, ahogy megpillantott arca apró, mások számára szinte láthatatlan mosolyba rendeződött. Megjelenésében legkevésbé sem emlékeztetett sem zsarura, sem pedig zsarolóra, s ez egyre komolyabb fejtörést okozott számomra.

A dal végeztével diszkrét taps vette át az uralmat a lokál falai között, lágyan visszhangozva a fiú sikerét. Az emberek kihasználva a szünetet elrendezték tagjaikat kényelmesen, s kizajongták magukat, mialatt Hongki pár köszönő szót intézett a maroknyi közönség felé. Viselkedésében megint tetten érhető volt a szokásos zavartság, ami mindig jellemezte, mikor találkoztunk.

A fiú egy jelentőségteljes pillantást intézett felém, majd belekezdett a következő dalba, aminek Memory volt a címe.

"Akkor is, ha mindent kitörlök, ami rád emlékeztet;

 az emlékeket eldobni nem tudom.

Akkor is, ha mostantól a mi drámánk véget ér,

a szerelem fájdalmas.

Az óra, amit te adtál nekem, mindennap felébreszt,

és már megint nem tudok elaludni, oh édes.

Igen, számomra a szerelem fájdalmas, fájdalmat okoz nekem.

Képtelen vagyok akár egy lépést is megtenni, ezért.

Nem tudok ragaszkodni hozzá, de elengedni se tudom, ez a szerelem.

Elvesztem, utálom a szerelmet.

Az emlékezetemben kitörlöm a hangod.

Az emlékezetemben, kitörlöm a neved is.

Azt hiszem, elég fájdalomban volt már részem,

mindig téged szólítalak, majd összeesem.

Mert sok dolgot nem tudtam megtenni érted.

Mert sokszor voltam rossz hozzád.

Azt hiszem, azt kapom, amit én adtam neked.

Mert sok dolgot úgy sajnálok.

Mert sok dologért lehetne kritizálni engem.

Azt hiszem, nem tudom elfelejteni, amit neked mondtam.

Az emlékezetemben kitörlöm a hangod.

Az emlékezetemben, kitörlöm a neved is.

Az emlékezetemben, a hatalmas könnyeid.

Az emlékezetemben, az emlék, amikor téged ölellek.

Azt hiszem, elég fájdalomban volt már részem;

mindig téged szólítalak, majd összeesem."
(FT Island - Memory részlet)

Hangja a dal elején még határozottan csengett, de a refrénhez érve szavai szinte felsírtak a pub némaságában. Nem állítok valótlant, ha azt mondom, a hallgatóság egy emberként hatódott meg, s döbbent le a gyönyörű daltól. Én magam is kellemetlenül feszengtem, mert a fiúból áradó érzések szinte elkezdtek bekúszni a bőröm alá. A dal végére sokak könnybe lábadt szemmel meredtek maguk elé, vagy épp orrukat fújták zavarukban.

Persze nekem nem volt ilyen könnyű a dolgom, ha egy dal átérzéséről volt szó, de ez a fiú kétségkívül mindent megtett azért, hogy mások is átéljék a szám fájdalmait, melyek őt dalszerzésre ösztönözték.

A következő fél órában sorra csendültek fel a szomorúbbnál-szomorúbb akkordok, s a hozzájuk illeszkedő melankolikus szövegek, melyek mind egy elvesztett szerelem emlékeit idézték meg. Hihetetlen élmény volt végighallgatni mindezeket az ő előadásában, s döbbenetes módon minden erőlködés nélkül is sikerült megéreznem valamit a benne tomboló fájdalomból. Nem hittem, hogy a zenének ilyen ereje lehet, talán mert korábban még nem találkoztam olyan előadóval, aki képes volt ennyire érzelmesen átadni dalait.

Már tíz perce eltűnt Hongki a színpadról hisz véget ért műsora, én mégis megkövülten ültem a kis asztalnál megfeledkezve arról, miért is mentem oda. Ám a fiú pillanatokon belül lehuppant a velem szemközti székre, a kis asztal átellenes oldalán pihentetve meg könyökeit.

- Na, hogy tetszett? - kérdezte komolyan. Látszott, hogy kicsit még mindig a dalok hatása alatt volt csakúgy, mint én.

- Nagyon, ízé, nagyon tehetséges vagy - tértem magamhoz lassan, majd kissé megrázva fejemet próbáltam összeszedni gondolataimat, ám mielőtt bármit is mondhattam volna, újra megszólalt.

- Kísérj haza - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd magára kapva szögecses bőrkabátját a kis lokál kijárata felé indult.

Tudtam, hogy veszélyes lehet, hisz nem tudom, ki ő, és hogy mennyit tud rólam, de az biztos, hogy többet, mint kéne; ám kíváncsiságom mégis arra ösztönzött, hogy kövessem őt. Automatikusan a közelben parkoló autómhoz indultam, ám megrázta fejét és karon fogott.

- Közel lakom, hagyd a kocsit... - lassú léptekkel indult meg a főútról leágazó kis keresztutca felé. - Imádok éjszaka az utcán sétálni, ilyenkor... – mély levegőt vett - sok mindent lát az ember. Tudod, ilyenkor meg lehet figyelni a város sötétebb arcát, no meg persze az emberekét is - nézett fel rám sokatmondóan azokkal a szép, mélybarna, mandulavágású szemeivel. Tekintete, még ha félelmet keltőnek is szánta, valahogy inkább volt igéző, semmint ijesztő.

Nem reagáltam szavaira, mert még mindig nem tudtam kivel állok szemben, s semmiképpen sem akartam lebuktatni önmagamat.

- Gyere, a hetes számú lesz az. Ott lakom fent - húzott karomnál fogva, mint valami gyermek az apját az édességbolt felé. Lassan haladtunk fölfelé a fehérre meszelt lépcsőházban egészen a harmadik emeletig, ahol egy zöld, keményfa ajtón megpillanthattam az aranyozott betűkkel szedett nevet, "Lee Hongki".

A lakás ismerősnek tűnt, pedig még soha nem jártam itt korábban. Belépve először csak a szűk közlekedőt pillantottam meg, ahonnan a szobák nyíltak sorra, s mely a nappaliban végződött. Hongki rutinosan rúgta le cipőit, s útja a nappalin keresztül a konyhába vezetett, ahonnan kezében egy üveg sörrel tért vissza, majd lehuppant a kanapéra.

- Ha szomjas vagy, csak szolgáld ki magad, a hűtőben van mindenféle - magyarázott, s az alkohol keskeny száját vékony ajkaihoz érintve belekortyolt az italba.

- Használhatom a mosdót? - Úgy határoztam, kicsit körbeszimatolok, s ez megfelelő ürügynek tűnt.

- Persze, csak nyugodtan - bólintott a srác, miközben újabb kortyok elfogyasztásával foglalatoskodott.

A nappaliból ismét a kis folyosó felé fordultam, s a második ajtón benyitottam. Fogalmam sincs, honnan tudtam, de nem tévedtem, hisz egyenesen a fürdőszobában találtam magam. A kis helyiségben egy négy lábán békésen álldogáló, régi típusú kádat találtam, mellette kis szekrénybe ültetett csap, fölötte tükörrel. Megálltam előtte, s egy pillanatig farkasszemet néztem magammal, mikor a kép hirtelen átmosódott, majd ugyanezt a fürdőt egy évekkel korábbi állapotában pillanthattam meg, ahol egy fekete hajú kisfiú nézett vissza rám a tükörből.

A kép, ahogy jött, úgy úszott tovább, s én újra Hongki halványkék fürdőjében álldogáltam. Gyorsan megmostam arcomat, mert az élmény nemcsak hogy szokatlan, de kellően megrázó s megmagyarázhatatlan is volt számomra. A mosdóból azonban nem a nappali felé vezetett utam vendéglátómhoz, hanem a folyosó másik vége felé haladtam tovább, ahol résnyire nyitva találtam Hongki hálószobájának ajtaját. A helyiség falai drapp színűek voltak, s fekete sötétítő zárta el a külvilágtól a homályba burkolózó kis szobát.

A folyosóról beszűrődő fényben csak felületesen tudtam átpásztázni a berendezést kíváncsi tekintetemmel, ám ez is elég volt ahhoz, hogy a bevetetlen ágyon heverő három mappát megpillantsam. Mindegyiknek halványbarna bőrkötése volt, s hajszálpontosan olyanok voltak, mint a lakásomban sorakozó több tucat rajzmappa, melyek korábbi műveimet rejtették. Ösztönösen léptem az ágyhoz s kezembe vettem az ismerős tárgyakat. Ugyanolyan arany csattal záródtak, mint otthonomban pihenő társaik. Óvatosan próbáltam kioldani a kis pántot, ám mielőtt kinyithattam volna az elsőt, szívem megrándult egy váratlan mély hangra, mely egyenesen a hátam mögött szólalt meg.

- Hát te mit kutakodsz itt? - kérdezte síri nyugalommal. - Tudod, nem szép dolog átnézni mások lakását engedély nélkül - lépett közelebb, mire hátráltam pár lépést. Hongki tovább lépkedett felém, s egy határozott mozdulattal kivette a kezemben lapuló mappát, majd a két másikkal együtt a szekrénye fiókjába csúsztatta őket.

- Jobb, ha most megyek - jelentettem ki, s mielőtt még bármit is mondhatott volna, a kijárat felé indultam.

- Vigyázz magadra Hoonie - szűrődött ki a szobából Hongki rekedtes hangja, de a következő pillanatban már a lépcsőket sorra magam mögött hagyva siettem ki az épületből. Szívem vadul dobogott, s agyamban utolsó mondata cikázott, melyet nem tudtam eldönteni, hogy jó szándékkal, vagy figyelmeztető célzattal mondta...


~Xiumaru