A lét elviselhetetlen könnyűsége 6. fejezet

Cím: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Szereplők: Yifan, Tao, Sehun, Kyungsoo, Zitong (oc), Gongchan (oc)

Műfaj: slice of life, fluff

Korhatár: 12

6. fejezet

„Áh, te vagy az? Mit keresel te itt?”

Yifan sietve követte a szabadba a fekete hajú, számára még mindig ismeretlen fiút. A kúria ajtaján kilépve egy pillanatra elvakította őt a gyenge, fák koronáin átszűrődő fény, mi a bent uralkodó sötétség után valóságos tisztítótűzként ragyogott szemébe. A magas, nyurga srác karakteres arcvonásai egy életre rögzültek Yifanban. Jellegzetes, táskás szemei voltak, melyeket mindig sötétlő karikák öveztek, ezzel kissé viccessé varázsolva komor megjelenését. Orra nem volt teljesen egyenes, egy halovány görbület húzódott végig benne, s az átlagosnál kicsit nagyobb mérete miatt vált arcának hangsúlyos pontjává. Ajkai ezzel szemben penge vékonynak tűntek, s erős ívei igazán egyedivé formálták. Nem volt benne semmi, ami Yifanban bizalmat ébreszthetett volna, ő mégis kíváncsian kutatta, hova tűnhetett hirtelen felbukkanó, majd kámforrá váló megmentője.

Néhány pillanattal később meg is látta a kerítés alatti keskeny résen keresztül az ismerős fekete-fehér bakancsot. Yifan kiszaladt az utcára, s még épp látta, mikor a srác eltűnt a kúria szomszédjában megbúvó, kicsiny földszintes épületben. A szerény házikó kertje is csak egy egyszerű, foltokban kipusztult gyeppel borított udvar volt, melyen egy igen elhasználódott hintaágy ringott lassan ide-oda. A ház egésze pont olyan volt, mint a fiú maga, külső szemlélők számára szinte láthatatlan…

- Jól van, Rourou, nincs semmi baj! - guggolt le Yifan az izgatottan csaholó kiskutyához. - Menjünk haza! - oldotta ki a kerítésre kötött pórázt, vetett egy utolsó pillantást a piszkosfehérre meszelt házra, majd elindultak hazafelé.

***

Szombat reggel Yifan édesanyja gyöngéd simogatására ébredt.

- Jó reggelt, álomszuszék! – A nő arca olyan szeretetben tündökölt, hogy a fiú még a korai ébresztő ellenére sem tudott neheztelni rá. Ilyenkor, mikor anyja mindenféle smink nélkül volt, látszott csak igazán a köztük lévő hasonlóság.

- Mi az, anyu? Valami baj van? – dörzsölte meg álmos szemeit.

- Nincs semmi baj, de szeretném, ha ma velem jönnél az intézetbe. – Yifan fiatalabb korában sokat járt be édesanyja munkahelyére, így egyáltalán nem idegenkedett, hogy siket gyerekekkel töltse a napját. Mégsem érzett magában jártányi erőt sem ahhoz, hogy kikeljen az ágyból. Zitong az ablakhoz sétált, és széthúzta a vastag anyagból készült, méregzöld sötétítőfüggönyt, majd kinyitotta az ablakot, hogy a beáramló reggeli, friss levegő meggyorsítsa a fiú ébredezését.

- Jól van. Megpróbálom összeszedni magam – egyezett bele nem túl lelkesen Yifan, de mivel már többször is megígérte, hogy készít pár felvételt odabent, így nem mondhatott újra nemet a kérésre, főként, mert tudta, hogy milyen fontosak anyjának kis pártfogoltjai.

Egy órával később Yifan kilépett a ház ajtaján, s orrára biggyesztette márkás napszemüvegét. Hosszú, sötétkék farmert, és egy vastag, fehér pulóvert viselt, hozzá hasonlóan patyolat sportcipővel. Még futáshoz vette ezt a darabot, amivel végül két alkalom után felhagyott, így szegény lábbeli azóta is a szekrény alján pihent.

Hiába volt már fél tíz, a környék temetői csendben szuszogott, csak a szomszéd néni kajlafarkú macskája zörgette meg néha a kukákat jártában-keltében. Nem hiába mondják, hogy hétvégén még a fű se nő.

A fiú beszállt a kocsiba, majd, miután édesanyja is csatlakozott hozzá, felbúgatta a terepjáró motorját, s lassan kigurult a tizennyolcas számú ház rendezett, macskamentes portájáról.

- Miért ilyen fontos a mai nap? - lassított az utca végéhez érve, majd könnyedén kifordult a néptelen sztrádára. Ahogy haladtak a városközpont felé, egyre több hasonlóan kómás autósba botlottak.

- Ma bejönnek a rokonok... A gyerekek alig várják, hogy megmutathassák mennyi mindent tanultak. Készültek egy kis műsorral is; megtanultak egy-egy verset eljelelni. Mindenképp szeretném, ha jól lenne megörökítve. És képzeld, ott lesznek az új növendékeink, Taehyung és Gongchan is. - A nő arca szinte ragyogott, ahogy a gyermekekről beszélt. Fiatalabb korában Yifan ilyenkor rettenetesen féltékeny volt. Egyszer egész odáig fajult irigysége, hogy gyurmát tömött a fülébe, és ordibálni kezdett édesanyjának, hogy már ő sem hall. Ez az incidens végül úgy zárult, hogy füléből nem jött ki maradéktalanul a gyurma, melynek egy kis darabkája heveny gyulladást okozott. Azóta is élete egyik legrosszabb ötleteként tartotta számon Yifan azt az esetet.

- Nyugi, anyu, minden rendben lesz - nyúlt át az anyósülésen helyet foglaló édesanyjához, s sajátját az asszony izgatottan matató kezeire tette. A nő elmosolyodott és megsimogatta fia övéhez képest hatalmas kézfejét.

- Tudom, hogy csodálatos lesz, de inkább a kormányt fogd, nehogy bajod essen - nevetgélt hálásan.

A Siketek és nagyothallók Intézetének iskolájához érve Zitong kipattant a kocsiból és fekete magas sarkú cipőjével hangos kopogások kíséretében sietett az épület felé. Yifan addig leparkolt és beugrott a szomszédos boltba egy félliteres üdítőért, majd előbányászta felszerelését, kameráját, a hozzátartozó állványt, sőt még a nagy teljesítményű mikrofonját is elhozta magával.

Felcuccolva ment a harmadik emeletre, ahol balra fordulva haladt tovább. Gyerekkorában itt még csak egy-egy matrica színesítette az egyszínű, halványzöld folyosót, most azonban a gyerekek festményeivel volt tele az egész fal, köztük pedig egy-egy tabló lapult meg, melyekről a kis diákok egyre bővülő csoportjai mosolyogtak vissza.

Mikor a folyosó közepén lévő nagyteremhez ért, Yifan gondosan elrendezte készülékeit, elhelyezte a mikrofont is, hogy az apróbb neszeket is fel tudja venni, noha ezen a helyen a hangoknak korántsem volt akkora jelentőségük.

- Erre tessék - vezetgetett a terembe Zitong úgy tizenöt-húsz embert. A nebulók büszkén húzták maguk után szüleiket, s ültették le őket a megfelelő, külön nekik feldíszített székekre. Az itt tanuló diákok többségének szülei is gyerekükkel együtt tanulgatták a jelnyelvet, de voltak olyan hozzátartozók is, akik most láttak először testközelből ilyet. Yifan ugyan két-három éve nem használta a régen tanult dolgokat, de egy fél óra alatt egészen jól visszarázódott a dologba, miközben egy fogatlan kislánnyal beszélgetett, akinek egyetlen hozzátartozója sem volt jelen.

A terem lassan megtelt, majd pontban tizenegy órakor a műsor kezdetét vette. Először Zitong tartott egy kis köszöntőt a rokonoknak, melyben próbálta arra ösztönözni őket, hogy tanulják meg ők is a jelbeszédet minél többen, hisz' így tudnak a gyermekeknek a legtöbbet segíteni. A szülők, nagyszülők, testvérek lelkesen bólogattak a hallottakra. Minden sor telis-tele volt a megjelentekkel, csupán két szék maradt üresen.

Zitong asszony bevezetője után aztán sorra érkeztek a kicsik, s ki-ki a saját választott versét kezdte előadni. Yifan sok közeli felvételt csinált a produkciókról, időnként pedig a közönséget pásztázta, ám egyszer csak lassan feltárult a terem ajtaja és egy fekete hajú, szemüveges, alacsony és meglehetősen vékony kisfiú jelent meg, ki kézen fogva húzott maga után egy hollófekete srácot. Yifan azonnal felismerte az utóbbit; ugyanaz a ruha volt rajta, mint előző nap, mikor a kúria lépcsőjéből segítette ki őt.

A rögtönzött operatőr anyjához oldalazott, aki átszellemülten figyelte, s amolyan súgógép funkciót ellátva jelelte az éppen szereplő gyerekkel együtt a verseket.

- Hé! Anyu! Ők kik? - bökött a fejével a frissen érkezők felé. Zitong az ajtó felé fordult és arca elérzékenyült mosolyba rendeződött.

- Hát eljöttek... - suttogta. - Ő Gongchan és a bátyja, Tao. A kisfiú egy veleszületett betegség miatt szinte teljesen elveszítette már a hallását. És a legszomorúbb, hogy a szülei nem hajlandóak ezzel foglalkozni. Azt hiszik, szellemileg sérült a gyermek, és azért nem érti őket. Nem egyszer megverték ezért, így a bátyja perre ment a testvéréért. Most nemrég sikerült megszereznie a gyámságot, de nehezen élnek... Épp próbálok a kisfiúnak bentlakásos helyet intézni ide, tekintettel a helyzetére - suttogta Zitong, majd megtapsolták a legutóbbi szereplőt.

Yifan egy darabig még követte szemével Taót, kinek tekintete szintén felfedezte a bámészkodót, majd a kamerát újabb állásba helyezte. A következő egy órában minden kis növendék sorra került, s előadta produkcióját. Az utolsó kislány egy elég vidám verset jelelt el, így hatalmas jókedvvel zárult a műsor. Majd újra Zitong volt porondon, aki bejelentette, hogy egy kis evés-ivás várja a családokat az udvaron felállított asztaloknál, a gyerekek pedig kedvükre játszhatnak addig az iskola játszóterén.

Gongchan látszólag hamar elvegyült a tíz, tizenegy éves gyerekek között, így Tao egyedül sétált a finomságokkal megpakolt asztalok között.

- Miért nem eszel valamit? - lépett oda hozzá Yifan.

- Áh, te vagy az? Mit keresel te itt? - mosolygott gúnyosan, s az iskola épületének árnyékába húzódott.

- Zitong asszony az anyám - adta meg a választ, s hosszú körözés után lecsapott egy sonkás szendvicsre és egy hatalmas diós-lekváros sütire. - Ezt te is kóstold meg, rohadt finom - dünnyögte teli szájjal, ami Taóból csak egy magasra szökő szemöldökrángást váltott ki.

- Kösz, nem vagyok éhes.

- Te, tudod... - nyelte le végre a falatot. - Hallottam anyutól, hogy mi van az öcséddel. Szerintem remek dolog, amit érte teszel... - dőlt neki ő is a falnak. - Amúgy Wu Yifan vagyok - nyújtott kezet a fiúnak, aki azonban viszonzás helyett csak jelentőségteljesen végigmérte őt, majd szó nélkül elsétált.

- Ezt a faszt... - dörmögött az orra alatt Yifan, majd sértett önérzetét vigasztalandó egy újabb sütit tömött a szájába.

- No, jól van már. Nem neked van kitéve, kisfiam - ütött a kezére anyja, aki egy rosszalló pillantás után újból mézesmázos arccal fordult a szülőkhöz.

- Tao, nem kapcsolhatnánk már le a lámpát? - fordult párja felé Yifan. - Már hajnali három, ideje aludnod - vette ki kezéből a füzetet, s tette az éjjeliszekrényre.

- Jó, jó, rendben - nevette el magát a megszólított. Yifan keresztbe mászva kedvesén oltotta le a lámpát, majd visszafeküdt helyére és rutinosan magához ölelte a fiút.

- Többet kéne pihenned - motyogta a félálomban lévő, miközben társa próbált elhelyezkedni karjai között.

- Pihenek én eleget. Inkább aludj. Holnap korán kelsz...

- Amúgy sikerült haladnod? - dünnyögte párja nyakába Yifan, de a választ már nem hallotta, mert azonnal vissza is zuhant álmába...