A lét elviselhetetlen könnyűsége 9.fejezet

Cím: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Szereplők: Yifan, Zitao, Kyungsoo, Sehun

Műfaj: slice of life, fluff, vígjáték

Korhatár: 12
Bétázta: Ézemi

9.fejezet

„Nem volt jobb emberük?”

A Namszan park mellett hosszan kanyargó sétány a negyvenes évek végén még a város egyik kiemelt fontosságú részének számított. Sok befolyásos, gazdag ember lakott Szöulnak ezen a területén. Itt sorakoztak egymás mellett a régi úri családok kastélyai, udvarházai, kúriái is, melyek azonban az ötvenes évek második felére lakhatatlanná váltak a háború¹ következtében. Az egész környék képét megszaggatta, a színeket kifakította, a díszest puritánná csonkította ez a pár év; az ódon épületek minden porcikájukban megérezték ezt a viszontagságos időszakot.

A századelőn még főúri pompába burkolózó házak homlokzatai ágyúgolyók, lövedékek végső nyughelyeivé váltak, a bálok ünnepélyes muzsikái is már csak lelketlen visszhangként kísértettek a túldíszített termekben, s csak röpke pillanatokra voltak képesek megidézni az ott rendezett események monokróm emlékeit.

Az Abigel kúria is ebben az időben vált lakatlanná, s bízták akkori tulajdonosai teljes egészében egy gondnokra az épületet, míg ők az ország egy nyugalmasabb pontján megbúvó házukban rendezték be új otthonukat. Ekkor költözött a középkorú, kínai származású férfi, Huang Mao a kúria tőszomszédságában rejtőző lakba, ahonnan kiváló rálátása volt az egész birtokra, s ahol tisztességben, nyugalomban élhetett gyönyörű feleségével és gyermekével együtt.

A gondnoki lak persze sosem volt oly fényűző és tágas, mint a körötte elhelyezkedő robosztus, stukkóktól roskadó épületek, mégis megvolt a maga egyszerű bája. Még a leghidegebb téli éjszakákon is vidám, melegséget ontó aura burkolta be a házikót. Ám ahogy az egész sétány fölött, úgy a barátságos gondnoki lak felett is eltelt ez a rozsdafogú hatvan év, mely alatt a kellemes otthon ütött-kopott ábrázatú, nyikorgó ajtajú, foghíjas tetőzetű kalyiba alakját öltötte magára.

Huang Zitao sosem gondolta, hogy egyszer megboldogult nagyapja nyomdokaiba lép majd, s egy másik korból visszamaradt paloták csontvázaiban gyönyörködhet reggelente, melyek a köröttük burjánzó hatalmas birtokok díszei voltak egykoron. Élete mégis ilyen irányt vett, mikor néhány hónapja megnyerte öccse, Gongchan gyermekelhelyezési perét édesanyjukkal szemben, ami miatt mindketten elhagyni kényszerültek addigi otthonukat.

Szerencsére Mao papa még halála után is gondot viselt rájuk, s nemcsak a megviselt gondnok házat hagyta idősebbik unokájára, hanem megtakarított pénze nagy részét is. Így volt hol lakniuk, és valamennyi pénzük is akadt ahhoz, hogy azt tisztességes munkával kiegészítve Tao el bírja tartani magukat, sőt még a ház javítgatására is tudott félretenni valamennyit. Persze ehhez az idősebbik fiúnak minden kínálkozó munkát el kellett vállalnia, de a nagypapa tőkéjének köszönhetően legalább az egyetemet nem kellett félbehagynia.

- Átjön délután egy ember Gongchan új iskolájából, aki segít majd nekünk az itthoni kommunikálásban. – Tao álmosan kevergette a kezében tartott barackszínű kávésbögrében sötétlő, erős aromájú italt. Egyetlen barátja, Jongin a szemben lévő udvarház tulajdonosainak dolgozott, akik bár már nem laktak ott, mégis fontosnak tartották fenntartani a látszatot, s igen nagy hangsúlyt fektettek birtokuk gondozottságára. Jongint kertészként foglalkoztatták, így mikor szép idő volt, ő vigyázott munka közben Gongchanra, ám mióta tovább romlott a kisfiú állapota, egyre nagyobb odafigyelést igényelt a felvigyázása, ami munka mellett szinte lehetetlenné vált. Akárhogy is, ez a huszonhárom éves fiú volt Tao egyetlen segítsége testvére gondozásában.

- Az jó dolog, nem? Jó fejek, hogy házhoz is kijönnek - jegyezte meg kurtán barátja, aki közben az ölében kisautózó Gongchant figyelte. Jongin sosem volt a szavak embere, s az esetek nagy részében kerülte is mások társaságát. Nem vágyott ismerősei panaszkodását hallgatni minduntalan, és neki sem voltak különösebben érdekes történetei, így nagyon jól kijött a kisfiúval, aki halláskárosodása miatt amúgy sem igényelt hosszú beszélgetéseket, s ahogy állapota romlott, úgy vált egyre szótlanabbá. Pont emiatt kereste fel bátyja Wu Zitong asszonyt, aki elismert volt szakterületén.

- Tényleg azok. Nagyon rendesek, csak kicsit félek, hogy nehéz lesz ezt megtanulni. De végül is, ha a kisgyerekeknek megy, talán nekem is sikerülni fog – vágott fanyar arckifejezést, s kócos fekete fürtjei közé túrt. – Elmegyek lezuhanyozni, addig vigyázz rá, jó? – tette a csapba kiürült bögréjét Tao, majd grafitszínű pólójából kibújva indult el a fürdőszoba felé.

Ez a helyiség volt a házban a legkisebb, ha az éléskamrát nem számítjuk, de egyben a legmodernebb is, mivel nem sokkal a nagypapa halála előtt lett felújítva. A padlót sötétbarna, amolyan földszínű, míg a falakat bambuszt idéző csempék burkolták. A sarokban hófehér zuhanytálca várta a tisztulni vágyókat, körötte sakktáblamintás függönnyel, mely visszavezette a szökni próbáló vízcseppeket.

Tao óvatosan lépett a csúszós felületre, s ahogy talpa találkozott a kihűlt fémmel, végigfutott rajta az a jellegzetesen kellemetlen érzés, ami a zuhanyzás velejárója, és ami alapvetően élvezhetetlenné tette számára a tisztálkodás ezen formáját. Sokkal jobban szeretett egy nagy kád meleg vízben ejtőzni, mint eltűrni a bőrét csipkedő hideg levegő érintéseit, míg várta, hogy a zuhanyrózsából spriccelő víz felmelegedjen.

Az imént említett okokból szokásához híven csupán néhány perc alatt letudta a dolgot, végigsimította testét a felhabosított szivaccsal, mely kellemes tusfürdő illattal vonta be bőre minden négyzetcentiméterét. A flakonon az állt, „hegyikristály és méz”, de Tao még a méz jellegzetesen sűrű, édes aromáját sem fedezte fel benne, nemhogy a hegyikristály számára ismeretlen esszenciáit. Mindenesetre szerette ezt a furcsa kombinációt, még akkor is, ha szerinte semmihez sem hasonlított.

Néhány perccel később már alsónadrágban közeledett a szobája felé, miközben hollófekete fürtjeiről itatta le a nedvességet. Ez volt a másik dolog, amit utált a zuhanyzásban, hogy minden alkalommal vizes lett a haja is, akár meg akarta mosni, akár nem. Hanyagul dobta a padlóra a víz áztatta törölközőt, s ruhásszekrénye ajtajait kitárva kezdett holmijai között válogatni. Külső szemlélő számára valószínűleg érthetetlen lehetett hezitálása, ugyanis a polcokon csupán árnyalataikban különböző fekete nadrágok, felsők és pulóverek sorakoztak. Végül kiválasztott egy-egy darabot, melyeket magára véve sikeresen talpig feketébe rejtette vékony alakját.

- Most már mennem kell! – jelentette be Jongin, amint barátja visszatért a konyhába, majd gyors kézfogás után távozott is a kis házból, ütemes léptekkel igyekezve a szemben elterülő, tágas parkkal övezett épület felé. Tao egy darabig még az ablakból figyelte, hogyan kezd el a fiú gereblyézni, majd jobb elfoglaltság után nézett.

- Mivel vendégünk jön délután, ki kell takarítanunk, Gongchan – jegyezte meg fennhangon. Fogalma sem volt róla, hogy öccse mennyit hall meg szavaiból, de már nem foglalkozott ezzel, hisz tudta, nemsokára végre újra képesek lesznek megérteni egymás minden gondolatát, érzését, hála a jelnyelvnek.

Átmentek a nappaliba, ahol nekiálltak összeszedegetni a kisfiú szétszórt játékait, majd Tao két bevizezett ronggyal jelent meg, melynek egyikét a kicsinek adta, aki utánozva bátyja mozdulatait törölgette végig azokat a polcokat, melyek az ő magasságában voltak. Nem szólaltak meg, ha szükséges volt, mutogatással próbálták közölni a másikkal a dolgokat. Mivel Tao megfigyelte már, hogy Gongchan dühös lesz, ha sokat beszél hozzá, így napjaik nagy részét csendben töltötték el. Ez sokszor kellemes volt az idősebb számára is, hisz ő szerette a nyugalmat, a hangtalanságot, ugyanakkor bár sosem volt nagy társasági lény, időnként azért idegőrlővé tudott válni a házban uralkodó némaság.

Tao telefonján bekapcsolt egy kis zenét, ami számára felüdülést hozott, de szíve ugyanakkor összefacsarodott a gondolatra, hogy öccsének nem adatik meg a zene öröme, s ő napjai egyre nagyobb részét kényszerült síri csendben és némaságban tölteni.

***

Délután négykor három határozott koppanás hangzott fel a bejárati ajtón, melyről egy kevés festék le is pergett a rázkódás hatására. Tao sietve ajtót nyitott az egész nap várt tanár előtt, ám ekkor arca pillanatok alatt komorodott el. Vendége magas volt, s ezt határozottan állíthatta, hisz aki felülmúlja az ő száznyolcvanhárom centijét, az joggal nevezhető magasnak. Sötétszőke haja hátrafésült rendben pihent feje tetején, s még valami lakkszerűség is csillant rajta. A fiú nyakának vonalát aranyszínű lánc követte, melyen egy apró medál függött. Márkás, sötétkék pulcsijának ujjai könyökéig fel voltak tűrve, így még lazább megjelenést kölcsönzött viselőjének. Csakúgy, mint lezser világoskék, koptatott farmerje, mely csupán elnagyolva követte a fiú hosszú lábainak formáját.

- Nem mondták még, hogy már nem divat a bő farmer? - jegyezte meg Tao ridegen, miután alaposan végigmérte a fölé magasodó srácot.

- Hogy mi? - nyelte le első dühös gondolatait Yifan, s felfogva a fekete hajú szavainak jelentését, pillantása akaratlan is annak szűk fekete farmerba bújtatott, hosszú, vékony lábaira siklott.

- Mit akarsz? - türelmetlenkedett Tao, hisz tudta, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat már a tanár, akit az intézetből küldenek.

- Hozzád jöttem. Megbeszéltük. Négy óra. - Yifan már csupán tőmondatokra volt képes, mert érezte, ahogy a méreg nyúltagyába férkőzve kúszik fel tudatába.

- Ezt hogy érted? Én soha nem beszéltem veled.

- Dehogynem! Tegnap beszéltünk telefonon, a jelnyelvgyakorlás miatt. Tudod, az intézetből... - Yifannak kezdett az az érzése támadni, hogy sarkon fordul, és hazamegy nyomban, hisz ez a fiú vagy gyengeelméjű, vagy az amnézia egy speciális fajtájával küzd.

- Te? Ez most komoly? Nem volt jobb emberük? - döbbent le Tao, de közben kicsivel hátrébb lépett, hogy a vendégnek utat engedjen a házba.

- Chh, és én még kedves akartam lenni - dünnyögött az orra alatt a magasabbik, de ezt vendéglátója nem hallotta meg, vagy épp csak elengedte füle mellett.

- Gyere, erre van a nagyszoba - kalauzolta a fiút beljebb, s közben azon merengett, hogy a srác, akit nemrég az Abigel kúria lépcsőjébe szorulva látott, a sors melyik elcseszett humorral megírt útján jutott az ő nappalijába?

¹ : koreai háború (1950. június 25. – 1953. július 27.)