Szereplők: Chanyeol, Sehun (EXO)
műfaj: életrajzi dráma
Korhatár: 16
Sehun egyre nehezebben vette a levegőt, s a gép,
mely egykor oly élénken dobogó szívére volt kötve, most lustán, s egyre
fáradtabban csippant, időről-időre megtörve a csendet, mely oly vészterhesen
lengte körbe a kórtermet. A sötétben még egyszer utoljára feljajdult a gép,
majd végleg elnémult. Sehun szíve megállt. A két fiú élettelen teste egymásba
fonódva pihent a kórházi ágyban, s az árnyékvilágból végre a fényre léptek.
Többé nem menekültek előlem, hanem régi barátként üdvözöltek, s kézen fogva
léptek át a szivárványon túlra.
Régóta vágyok rájuk, hisz az évek során
sóvárogva figyeltem a két fiatal élettel teli, boldog életét. Mindig maguk köré
vonzottak a belőlük áradó vidámsággal, szívet melengető nevetésükkel és
szenvedélyükkel, mellyel leginkább egymás iránti érzelmeik bővelkedtek.
Szerelmük tán hétköznapinak tűnhet, ám számomra mégsem volt az. Én ezen a
borongós márciusi napon Oh Sehunért jöttem el, de Park Chanyeol ezúttal is
keresztbe húzta számításaimat, mint az évek során már sokszor. A két fiú lelke
ugyanis olyannyira egybeforrt, hogy nem tudtam csupán az egyiket elragadni.
Yeol, ahogy azt azon az évekkel korábbi napon ígérte, ezúttal se hagyta el
Sehunt.
Park Chanyeol különleges ember volt Sehun
életében. Vannak emberek, akik úgy viselkednek, mint egy prizma. Hogy mi az a
prizma? - kérdezheted most. Nos, lássunk egy tankönyvi definíciót:
Ilyen prizma volt Chanyeol Sehun életében, aki
találkozásuk pillanatától megváltoztatta Hunnie-t, és annak „fehér sugarú
életét” a szivárvány minden színében pompázóvá tette. Attól a naptól, hogy
barátokká váltak, a fiúk mindent együtt éltek át. Szerelmet, csalódást,
betegséget. És megtanulták, hogy bármit dobhat az élet, a lényeg csak az, hogy
együtt nézhessenek szembe vele.
Ha érdekel a két fiú életének rövid története,
hát tarts velem. Ígérem, haláli mesélő vagyok.
***
1.rész
Talán el tudnátok képzelni nálam kellemesebb
mesélőt is, most mégis be kell érnetek velem. Ugyanis én voltam az egyetlen,
aki Sehun életének minden fontosabb pillanatában jelen volt, egész addig, míg
elérkezett a nap, mikor végre magamhoz ölelhettem őt.
Hadd ugorjak egyből egy évekkel ezelőtti
áprilisi napra. Ezen a napon találkoztam először Oh Sehunnal, s már ekkor
csodálattal figyeltem élni akarását. A kilenc hónapja oly türelmetlenül várt
gyermek édesanyja kitartó szenvedései árán látott napvilágot 1994. április
12-én. A rózsaszín gyermek nem sírt fel eleinte, mint az újszülöttek többsége,
csupán lassan emelgetve apró mellkasát próbált levegőhöz jutni. Az orvosok
azonnal megvizsgálták, s azt találták, hogy az első pillanatoktól tapasztalható
nehézlégzést az okozza, hogy a kicsi tüdeje fejletlen. Ezt a tényt az orvosok
igen aggasztónak találták, olyannyira, hogy pár óránál többet nem jósoltak a
kicsinek ezen a világon. Ám én mégsem ezért voltam ott...
Oh Sehun édesanyja teljesen kimerült a
szüléstől, mely során sok vért is vesztett, miközben életet adott egyetlen
gyermekének. Igen, jól gondoljátok, az özvegy édesanya nem élte túl ezt a
borongós áprilisi napot. Kimerült lelkét gyermeke szülésére áldozta, majd
boldogan pihent meg karjaimban. Most bizonyára nagyon haragszotok rám, de
higgyétek el, az esetek többségében én semmit se tehetek. Viszont a kicsit
illetően az orvosok szerencsére tévedtek.
A pici abban a pillanatban, mikor édesanyja
szemében kihunyt a fény hangos sírásba kezdett. Panasza visszhangzott a
hirtelen elnémult kórteremben, mintha csak a pillanatokban megboldogult
édesanyját siratná. Tüdeje a kitartó sírástól némiképp megerősödött, így a
gyenge gyermek - az orvosok legnagyobb csodálatára - erőre kapott. S az évek
során életvidám, eleven kisemberré cseperedett, nagyszülei áldozatos munkájának
köszönhetően.
***
Sehun öt éves volt, mikor újra találkoztam vele. Ez a nap egy volt azok közül, melyeket a legtöbb ember tökéletes napnak aposztrofál. Nem volt sem túl hideg, sem túlzóan meleg az idő. A nap szelíd sugarai fényárban úsztatták a kis játszóteret, s kellemes langyos szél fújdogált. Azt hiszem, egy ilyen nap tökéletes lenne amolyan utolsó napnak a Földön…
Jó-jó, bocsi, szakmai ártalom. De vissza is
térek Oh Sehunhoz és nagymamájához, akik ezen a tökéletes napon kilátogattak a
kis lakótelep közelében lévő szegényes, s enyhén lepusztult játszótérre. A
kisfiú ezen a helyen rendszerint csak szaladgálni, labdázni és hintázni
szokott, ami valljuk be, egy öt éves kisfiúnak nem elegendő mozgási lehetőség.
Pláne, ha ezeket a tevékenységeket egy szál magában kényszerül végezni,
játszótárs nélkül. Ugyanis ezen a téren a két megviselt hintán kívül csak egy
túlméretezett mászóka állt.
Senki nem értette, milyen megfontolásból
építettek egy négy-öt méter magas mászókát – az amúgy kisgyerekeknek szánt -
játszótérre. Persze, a többség ezen el sem gondolkozott, csupán vetett egy pár
csalódott pillantást a hely szerény kínálatára, és rögvest inkább másik
játszóteret keresett csemetéjének.
Igen ám, de Sehun nagymamája már igen idős volt,
nehezen mozgott, így nem tudta imádott unokáját máshova vinni, mint a
lakásukhoz legközelebb eső térre. Már ez a rövid séta is hatalmas fájdalmakat
okozott az idős asszonynak. S így tett minden nap. Kijöttek, és a kisfiú
hintázott egy-két órát, vagy épp szaladgált, s nagy ívben elkerülte az óriási,
rozsdás mászókát, melytől természetesen el volt tiltva.
De nem így történt ez 1999. július 15-én. Ezen a
napon ugyanis - az amúgy szófogadó - Oh Sehun megmakacsolta magát, és nem
törődve könyörgő nagymamájával, egyre magasabbra és magasabbra mászott a
kolosszális mászókán. Tetejére érve azonban nem érte be ennyivel. Elengedte
kezével az építmény durva vascsövét, és felegyenesedett. Ez volt az első
alkalom, hogy Sehun saját kezébe vette élete irányítását, és - a későbbiekben
rá olyan jellemző módon - véghez is vitte, amit eltervezett.
Én szinte tárt karokkal vártam, mert tudtam, mi
fog történni ezután. Ahogy azt bizonyára ti is sejtitek, a fiú lába
megcsúszott, és Sehun azonnal zuhanni kezdett. A távolból még hallatszott az
öreg hölgy fájdalmas sírdogálása, de más már nem. Vágyakozva vártam a
pillanatra, mikor a fiú földet ér, s feje találkozik az alatta oly ridegen
elterülő betonnal, s végre magammal vihetem őt.
Ám ekkor - az épp arra bicikliző, csupán hét
éves - Park Chanyeol szinte a semmiből futott a zuhanó fiúcska felé. Évekkel
később Sehun egyszer megkérdezte, miért járt arra azon a napon barátja, de Yeol
nem tudott magyarázatot adni. Csak hogy valami különös erő mágnesként vonzotta
oda. Hát igen, ilyen az élet. Mi sem tudjuk, miért, de valahogy pont akkor,
pont ott vagyunk, ahol lennünk kell…
Ez volt az első alkalom, hogy Park Chanyeol
keresztbe húzta a számításaimat. Csalódottan figyeltem, ahogy a két fiú
fájdalmasan földet ért. Nem mondom, hogy gond nélkül megúszták, de Sehun
elkerülte a neki szánt sorsot ezen a napon, melyen először találkozott legjobb
barátjával. Ugyan ez alkalommal még nem ismerkedtek össze, mégis életük fonala
már ezen a - mára már elfeledett - nyári napon kezdett sorsszerűen
összefonódni.
~Xiumaru
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése