Szereplők: Chanyeol, Sehun (EXO)
műfaj: életrajzi dráma
Korhatár: 16
A két fiú
évekkel később, 2005 nyarán találkozott újra. A srácok sokat változtak az évek
során, s talán még akkor se ismertek volna egymásra, ha emlékeztek volna arra a
már rég elfeledett júliusi napra.
Különös véletlen
folytán a két fiú ugyanabban a nyári táborban töltötte el a szünidő nagy részét
ezen a nyáron. Sehun tizenegy éves, életvidám, ám erős akaratú gyerekké
cseperedett. Magabiztosság álarca mögé bújva vonult a táborba, ahol rögtön az
első napon verekedésbe keveredett. Mi az, hogy keveredett? A helyes az, ha úgy
fogalmazok, verekedést provokált. Igen, ez a pontos kifejezés.
Az ok egyszerű
irigység volt, ugyanis a fekete hajú fiú - aki jó néhány centivel magasabb volt
Sehunnál – csillogó-villogó, márkás ruhákban virított. Park Chanyeol ugyanis
egy tehetős család egyetlen gyermeke volt, Oh Sehun pedig - ebben a korban –
még nem tudta elfogadni azt a tényt, hogy az ő szülei már nem élnek, s
nagyszülei is csak szűkösen tudják gondját viselni. Ekkoriban a kisfiú még
haragban állt az egész világgal, s ezt ezen a szép nyári napon Chanyeolon
vezette le.
Hunnie irigyen
méregette egy ideig a visszafogott, fekete hajú fiút, majd célzott - magasra
lendítve lábát -, s pont telibe találta a
megszeppent gyereket egy jó sáros focilabdával. Chanyeol ezt a tényt még
megbocsájtotta volna, ha a fiú esetleg – ne adj Isten – bocsánatot kért volna,
de határozottan nem ez történt ezután.
- Hé, te óriás!
Összekoszoltad a labdám! – kiáltotta oda pimaszul a nála néhány évvel idősebb
srácnak, majd gúnyosan felnevetett. Aki ismerte Park Chanyeolt, az valószínűleg
nagyon meglepődött azon, ami ekkor következett. Az esetek többségében ugyanis
Yeol nyugodt, megfontolt és kiegyensúlyozott volt, ám most valami elborult az
agyában, s futva támadt neki a szemtelen srácnak.
A két fiú
pillanatokon belül egymást ütlegelve hömpölygött a sáros fűben. Társaik persze
– jó fiúkhoz híven – , körülállták őket, és változatos felkiáltásokkal
biztatták a verekedőket egymás fülének és egyéb testrészeinek letépésére,
kicsavarására vagy épp beverésére.
A nevelőtanár
ijedten futott ki a faházból, és azonnal megpróbálta szétválasztani a két kis
méregzsákot. A táborvezető ekkori döntése előtt tán értetlenül állhatunk, ám
higgyétek el, volt ebben némi mélyenszántó pedagógiai törekvés. Sehun és
Chanyeol ugyanis azt a büntetést kapta, hogy a tábor egy félreeső részében lévő
elkülönítő kunyhóba kellett költözniük, ezáltal mintegy kirekesztve a tábor közösségi
életéből őket, így egész nap csak egymás társaságára számíthattak.
Legnagyobb
szerencsétlenségükre ezekben a napokban végig úgy esett az eső, mintha dézsából
öntötték volna, remek nyári viharokkal, dörgéssel, villámlással csalva
szomorúságot a táborozók arcára. Persze, én imádom az ilyen zord időjárást, de
ez most mellékes. Térjünk vissza az elkülönítő kunyhó kis lakóira, akiknek
fokozottan elkeserítő volt a helyzete, ugyanis az esővíz a viseltes faház
legkülönbözőbb pontjain talált utat magának a kunyhóba jutásra.
Sehun épp az
egyik ilyen beázást tartotta szemmel, ágyáról figyelve a kitartóan beáramló
vizet, mely a plafonról szabályos, dundi cseppekben csöpögött az alatta -
biztonsági felszerelésként - elhelyezkedő vödörbe. Nem volt valami érdekfeszítő
program, ám a fiú nem tudott mást csinálni ebben a hűvös, csapadékos időben.
Yeol ágyán elheverve épp egy nagyon vastag könyvet olvasott, s csak időnként
pillantott ki mögüle, hogy szemmel tartsa „ellenségét”.
Ezekben
a
napokban a két fiú – akaratuk ellenére – sokat megtudott egymásról.
Megfigyelték egymás étkezési és alvási szokásait, hogy ki mire
allergiás, vagy
például, hogy Yeol elég fázós. Chanyeol pedig azt is észrevette, hogy
Sehunnak
nincs mobiltelefonja. Ez a tény eleinte rendkívül szórakoztatta a fiút,
de ezen
a napon, mikor a fiatalabb szomorú pillantásokkal sandított felé -
mialatt ő szüleivel beszélgetett-, úgy határozott, tesz egy gesztust.
- Tessék! Ha
szeretnéd, felhívhatod róla a szüleidet –
nyújtotta felé a készüléket. Hunnie meglepődött a fiú kedvességén, olyannyira,
hogy még undokoskodni is elfelejtett.
- Köszi, de nem
élnek a szüleim. Mamónak és tatának meg nincs telefonja
– vonta meg vállát.
- Ohh, igazán
sajnálom, én nem tudtam...- mentegetőzött Chanyeol, s próbált nem arra
figyelni, hogy valójában milyen viccesen szólítja ez a látszatra oly
ellenszenves fiú a nagyszüleit.
- Semmi baj -
mondta halkan Sehun, s nekiállt rajzolgatni a gyűrött lapokból összefűzött
vázlatfüzetébe. Valójában ezek a rajzok nem voltak mesterművek, mégis úgy
dolgozott rajtuk a fiú, hogy Yeol azt gondolta, minimum az ifjú Leonardoval van
dolga.
- Ahh...
Hihetetlen ez a hely. Nem gondoltam, hogy még a tető is lyukas ezen a
tákolmányon - panaszkodott Sehun, aki az elmúlt két estét egy nedves takaró
hideg ölelésében töltötte.
- Ja, elég gáz
ez a kunyhó. Lehet, szólni kéne a felnőtteknek, mert kezd már elég hideg is lenni
- dörzsölgette fázó karjait Chanyeol.
- Azt már nem!
Nem fogok senkinek se könyörögni... Inkább a halál.
Én a magam részéről rendkívül üdítőnek találtam ezt a
kijelentését, de valójában Sehun maga sem gondolta, hogy az éjszaka folyamán
valóban vészesen közel osonok majd hozzá. Büszke természetét nagyapjától
örökölte, aki - bár szegény volt - sosem volt hajlandó senkitől segítséget
kérni. Azt vallotta, a szegény embernek egy kincse maradt, és az a büszkeség.
Éppen ezért éltek olykor víz, gáz, vagy épp fűtés nélkül odahaza.
Azonban hála az
elmúlt pár napi zord időjárásnak és a kunyhó minden komfortot nélkülöző
kialakításának, Oh Sehun gyenge tüdeje meghűlt ezekben a napokban. Az éjszaka
folyamán állapota egyre romlott, s én mind közelebb éreztem őt magamhoz.
Chanyeol aggodalmaskodó arccal ült a fiú ágya szélén.
- Értsd meg, Sehun,
magas lázad van! Szólnom kell valakinek, mert gyógyszerre van szükséged - rimánkodott Yeol kétségbeesetten.
- Nem baj! Nekem
nem kell segítség... Ígérd meg, hogy nem szólsz a tanároknak! - szorította meg
a fiú karját saját, szinte lángoló kezével.
- Jó! Megígérem,
de legalább ezt vedd be - nyújtott a beteg felé egy szem lázcsillapítót az
idősebb.
- Oké - nyelte
le a gyógyszert Sehun, s ijedten kapott a felálló Yeol keze után.
- De maradj
mellettem. Jó? - nézett nagy szemekkel a magas fiú ében tekintetébe.
- Ígérem, hogy
nem hagylak magadra. És nem szólok a felnőtteknek - tette hozzá, mikor látta
Sehunon, hogy a folytatásra vár. Szavait követően a kis srác elégedetten bólintott,
majd újabb köhögőrohamban tört ki.
Mindkettejük
legnagyobb szerencséjére - és az én pechemre - Sehun reggelre jobban lett.
Chanyeol, aki egész éjszaka aggodalmasan figyelte a beteg fiút, nagyon
megkönnyebbült, mikor látta, hogy lement a láza, s kezdett határozottan jobb
színben lenni. Az idősebb társa szenvedéseit látva akarata ellenére is
megkedvelte, s féltő gondoskodással figyelte a fiút.
- Szia! Jobban
vagy? - faggatta az ébredezőt. Hunnie nem válaszolt, csak Yeolhoz bújt, és átkarolta. Nehezére esett szavakkal
kifejezni érzéseit, hisz ő nem volt olyan jó iskolából való, tanult fiú, mint
Yeol. Mégis tökéletesen sikerül a maga egyszerű módján társa tudtára adnia,
hogy hálás, amiért Chanyeol megtartotta ígéretét, és végig mellette volt a
nehéz percekben, sőt, mi több, még a felnőtteknek se szólt.
- Legyünk
barátok – mondta halkan mosolyogva Hunnie, mikor kibontakoztak az ölelésből.
- Rendben – válaszolta Chanyeol nevetve, és megborzolta Sehun
kócos fürtjeit.
Ez volt a
második alkalom, hogy Oh Sehun megszökött előlem, hála Park Chanyeolnak. A
tábor utolsó két hete gyorsan elrepült, ám szerencsére ezek a napok boldog
gondtalansággal teltek a fiúknak. Sehun és Chanyeol elválaszthatatlan barátokká
váltak ezen a nyáron, ám az idő nem kímélte őket, s egyre közeledett a búcsú
pillanata.
- Tessék! –
nyújtotta oda mobilját Yeol barátjának, mielőtt beült volna a limuzinba, amit
szülei küldtek érte.
- Miért adod ezt
ide? – kérdezte meglepetten Sehun, akinek szíve egyre nehezebb lett a
gondolatra, hogy vissza kell térnie nagyszülei házába, s régi sivár - és főként Chanyeoltól távoli – életébe.
- Neked adom.
Tudom a számát, majd hívlak, és ezen tartjuk a kapcsolatot - terült szét Yeol
arcán a Sehun számára oly megnyugtató mosoly. Hunnie gyermeki arca azonnal
felderült. Nem azért volt ilyen boldog, mert kapott egy telefont, hanem azért,
mert tudta, hogy most már tényleg barátok maradnak. Szavak nélkül, ám minden
szónál többet mondó pillantásokkal búcsúzott a két fiú ezen a nyáron.
Chanyeol beült a
kocsiba, ami azonnal elhajtott a táborból, Sehun pedig felszállt a buszra, ami
egyenesen hazáig gurította. Az út alatt egy pillanatra sem tette le a telefont.
Nem hívott senkit, nem nyomkodta, csupán nézte, s várta a percet, mikor végre
megcsörren…
~Xiumaru
~Xiumaru
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése