Cím: Várom, hogy
ajtót nyiss nekem
Szereplők: Lee
Hongki és, akit odaképzelsz
Érintett banda:
FT Island
Műfaj: slice of
life, novella, egyperces
Megjegyzés: A történet
a kép alapján íródott
Korhatár: 12
Javította: Ézemi
Javította: Ézemi
A
hótakaró vastag rétege roppanva sóhajt fel lépteim súlya alatt, s formálja meg
lábnyomaimat, melyek egyedüliként törik meg a kristálytiszta, érintetlen tisztás
fehérlő képét. Nincs már olyan messze a kis házikó, de a nagy pelyhekben,
kitartóan szálldosó hó folyamatosan rejteni próbálja a hozzád vezető utat, mely
az ég felé törő fenyvesek árnyában kanyarog a hegyorom felé. Én mégis meglelem
a tisztás másik végéből induló ösvényt, mely messzire kalandozik, egész az erdő
szíve felé vezetve az embert, ki óvatlanul követni kezdi őt.
Kockázatos út ez, teli kiszámíthatatlan veszélyekkel, nem várt apró kanyarokkal, lejtőkkel,
melyek a mélybe visznek, s emelkedőkkel, melyeket megmászva egyre magasabbra
jutunk. Sokan keresték már korábban ezt a keskeny ösvényt, s talán lesznek is
még olyanok, kik erre merészkednek, vállalva az erdő veszélyeit, csak hogy
feljussanak a hegytetőn rejtező, kicsiny faházig.
A
táj még fagyos álmát alussza, a fák ágain vastag hóréteg pihen, a sziklák
felszínét egyre duzzadó jégkéreg borítja. Vajon mi lenne képes felolvasztani e
gyönyörteli érzéketlenségbe dermesztett tájat, mely szépségével megragadta
képzeletemet?
Testem
időnként megremeg a felélénkülő jeges fuvallattól, mely csontomig sugározza a
környék elutasító ridegségét. Lépteimet megszaporázva haladok egyre feljebb, s
lassanként a táj képe is megváltozik. Az út mentén apró lámpások ontják
narancsos fényüket. Talán te raktad ki őket, hogy aki mégis eljut idáig, megtalálhasson téged. A remény apró fénysugarai, melyek melegséget csöpögtetnek
a hófödte jégvilágba.
Mosolyogva
állok meg ajtód előtt a veranda fenyődeszkáin, s hallgatom az odabentről
kiszűrődő neszeket; magányod erőtlen dallamát. Nem számítasz vendégre, talán
sosem akartad, hogy valaki tényleg feljusson a hegytetőre, és meglelje a kis faházat,
én mégis itt vagyok.
A
küszöbödön várom, hogy ajtót nyiss nekem…
~Xiumaru
(Budapest,
2017.)
Szia! :)
VálaszTörlésItt vagyok végre, elolvastam ezt a kis téli szösszenetet, amelynek szokás szerint látható, érezhető volt minden pillanata: a hó ropogása, a hideg, a havas lejtőkön való felkapaszkodás nehézsége, és a várakozás izgalma. :) És volt benne valami mélyen megbúvó szomorúság is, hiszen Hongki csak reménykedni tudott benne, hogy nem hiába járja végig ezt a nehéz utat valakihez, aki magányosságában ilyen helyen él. Az a gondolat volt az egészben a legelgondolkodtatóbb nekem, hogy már sokan próbáltak az illetőhöz eljutni; az viszont nem derül ki, sikerült-e nekik. Kicsit olyan érzetű volt ez, mintha annak a leképezése lenne, amikor valaki olyan szívéhez próbálunk közel férkőzni, aki igyekszik mindenki elől elrejteni azt, hogy megóvja magát a sérülésektől. Mi pedig nagyon óvatosan igyekszünk megközelíteni, és csendben, de izgatottan várjuk, vajon észrevesz-e, én ha igen, hogyan reagál majd. Lehet, hogy ezt csak én képzeltem így, mindenesetre nagyon tetszett ez a kis hangulatos téli egyperces; köszönöm, hogy olvashattam. <3
Szia!:)
TörlésKöszönöm szépen, hogy szakítottál rám időt, és azt kell mondjam, ezúttal is nagyon figyelmesen olvastad. A párhuzam felfedezésének külön örültem, ugyanis azt szerettem volna leginkább átadni ezzel a kis történettel. Köszönöm szépen a kedves szavakat!<3
Xiumaru