Az esőkészítő 2.rész

Cím: Az esőkészítő (2.rész)

Szereplők: Hyungwon, Minhyuk

Érintett banda: Monsta x

Műfaj: fantasy, minifiction

Korhatár: 12
Megjegyzés: Bár a szereplők változtak, az ihletet adó képet megőriztem az eredeti párosról.
Javította: Ézemi, Minrin

2. rész
Harcosok

A hetek úgy szaladtak el, mintha ostorral kergették volna őket, s mezítelen lábaik egyedül Hyungwon lelkében hagytak mély nyomokat maguk után. Az ifjú napjai teljesen megváltoztak, mióta ez a különös ismeretlen fiú belepottyant élete állóvizébe. Egy hónapja még, ha megérezte az eső áztatta föld jellegzetes, semmihez sem hasonlító illatát, boldogság járta át. Régi ismerőse volt ez a párás, telt aroma, ami végigkísérte egész gyermekkorát. Hozzá rendszerint az elázott szalma erős, nem túl kellemes szaga társult, melyet a pajta esőverte része ontott magából viharos napokon.

Gyakran húzta ott meg magát, hogy ne kelljen szülei veszekedését hallgatnia. A pajta a saját kis szentélye volt, ahol senki nem kiabált vele, s nem utasította újabb házimunkára. Gyermekkorának meghatározó eleme volt az eső illata, melyet magába szívva mindig tudta, hogy már nincs baj, távol van mindenkitől, és nem bánthatja őt senki.

A napokban viszont ez az illat kezdett új jelentést kapni: azt, hogy Minhyuk bánatos. Hyungwon maga sem tudta, hogy miért befolyásolja ennyire barátja kedvét az időjárás, mégis megfigyelte, hogy ha derűs, napsütésben fürdőző reggel köszöntött rájuk, akkor barátját jó eséllyel a rétet szegélyező gyümölcsösben találta, fülig érő, komisz vigyorral dézsmálva a fürtökön csüngő lédús szőlőszemeket, vagy épp az erdő mélyén megbújó hűs vizű tó partján heverészve. Míg ha borongós felhők hada terült a falu köré, Minhyuk valószínűleg a közeli mészkőbarlangok üregében ücsörgött, réveteg tekintettel bámulva maga elé. Ha egykedvű nap pislogott le rájuk, rendszerint barátja is álmosan heverészett a juhok között, míg ha szél borzolta a szántó aranyló terményeit, Minhyuk is őrült módjára rohangált a kukoricásban.

Hyungwon már meg sem lepődött, hogy ezen a könnyes reggelen barátja nem várta a mezőt szegélyező rozoga, fehérre festett kerítésnél, sőt még a tisztásról sem került elő. Mivel esett, a nyájat nem kellett kiterelnie, így kedvére járhatta hát az erdőt. Útja egyenesen az elhagyott vadászlakhoz vezetett, ahol Minhyuk éldegélt egy ideje.

Hyungwon még sosem járt ebben a házban, többnyire a viskó előtt lengedező halászhálóból csomózott függőágyon talált rá barátjára. Ám ő most nem volt sehol, így hosszú, vékony ujjai hegyével óvatosan belökte a résnyire nyitva felejtett ajtót.

A kunyhó egyetlen szobából állt, falai fehérre meszeltek voltak, s meglehetősen egyenetlen felületűek, látszott rajtuk, hogy sárból tapasztották hajdanán. Az egyik oldalon a göcsörtös felszínt egy ablaknak szánt rés szakította meg, de ez sem volt túl nagy, hisz’ üveg nem került bele, csak a nap keskeny sugarait s az erdőben tekergő szellő fuvallatait engedte be.

A helyiség közepén a kintihez hasonló hálóból készített függőágy csüngött, mellette faszínű hokedli pihent. Ezt Minhyuk amolyan éjjeliszekrényként használhatta, ugyanis rajta egy csorba pohár, egy gyertya és egy aprócska aranycsíkkal díszített könyvecske várakozott. A kunyhó keleti falának közepén futott fel a kémény, s alatta félig elhamvadt farönkökkel megpakolt tűzrakóhely szunyókált.

A szoba szemközti falán a helyiség egyetlen igazi bútora, egy polcos szekrény büszkélkedett. Rajta pihent a fiú összes tulajdona: a legfelső polcon néhány cserépedény, egy bekormolt fakanál s egy-egy csorba kés sorakozott, alattuk Minhyuk ruhái, kézzel írott könyvei, míg a legalsó polcon apróbb személyes tárgyak: kukoricacsuhéból készített figurák, különleges színű kavicsok, kötélből csomózott takaró s egy ócska, lyukas orrú cipő csücsült.

- Szervusz. – Hyungwon mély hangjának foszlányai lágyan perdültek táncra az erdőmélyi kunyhóban, s ringtak Minhyuk felé, ki térdét felhúzva ült az ajtó melletti fal tövében. Kezében egy meggyűrt papirost szorongatott. – Mi a helyzet? – próbálta szóra bírni barátját a fekete hajú fiú, de nem járt sikerrel. Minhyuk bőre még a szokottabbnál is haloványabbnak tűnt a sötétben, bár lehet, csak a falak mészfehérje vonta sápatag fénybe. Ezúttal zöld bársonyruhái sem kölcsönöztek eleganciát neki, csupán úgy lógtak rajta, mint a búzamezőt őrző madárijesztőn a ráaggatott vászonzubbony.

Törékenynek tűnt. Sebezhetőnek, mint egy elárvult kismadár, kit a fészekben felejtett édesanyja. Hyungwon sosem merte megkérdezni tőle, hol van a családja, hogy miért van egyedül, és miért lakik az erdőben, távol az emberektől. Most sem akarta ezt felhozni. Hogy is tehette volna pont most, mikor ez a tündöklő fiú önmaga árnyékaként bújt meg a kunyhó sötétjében? Minhyuk vörös hajtincsei kócosan meredtek az égnek, csupán némelyeket simogatta gondoskodón a kis ablakrésen beosonó gyenge napsugár. Még szemei csillogó feketeségét is fehér fátyol fedte, pont úgy, mint első találkozásukkor.

Hyungwon aggódva figyelte barátját, kinek beesett arca olyan bánatot tükrözött, amivel még soha nem találkozott. Óvatosan végigsimított a fiú csupaszon maradt karján, hogy éreztesse vele, nincs egyedül.

Minhyuk kezéből kiesett a papiros.

- Ez mi? – vette fel a földre csúszott, gyűrött lapot a másik fiú.

A megviselt papír egy gyermek rajza volt. Szénnel készülhetett, és egy tucat embert ábrázolt. Voltak ott idősebbek és fiatalok is, férfiak, nők, gyerekek. – Ők a családod? – bukott ki Hyungwonból a kérdés. - Boldognak látszanak – merengett el a képet nézegetve. – Ez biztosan te vagy – mutatott egy kisfiúra, kinek fültől fülig érő mosolyt rajzolt az ifjú művész. – Pont ilyen a fejed – túrt vállára omló fekete hajába a falusi fiú.

Minhyuk szája megrezzent, majd bátortalan mosolyba hajlott.

- Az nem én vagyok, az a bátyám – törölte le az arcán megülő könnycseppeket. - Én ez vagyok itt – mutatott egy pólyába bugyolált aprócska figurára, aki a képen épp édesanyja karjaiban szunyókált.

- Oh, hasonlítotok. – Minhyuk a képtelen kijelentéstől hirtelen felnevetett. Hisz’ jól tudta, új barátja épp azon fáradozik, hogy felvidítsa őt, s ezért nagyon hálás volt neki. Szemeiről észrevétlenül illant el a tejfehér köd, és előbukkant alóla a legragyogóbb, legőszintébb, legkedvesebb szempár, amit Hyungwon valaha látott. Minden alkalommal, mikor így nézett rá a fiú, úgy érezte, hogy olyan, mintha a csillagokat nézné, s akár álló éjjel tudna gyönyörködni bennük. A felerősödő fényben egyre nagyobb része csillant meg Minhyuk vörös fürtjeinek.

Ahogy pár perccel később kiléptek a kunyhóból, egy pillanatra elvakította őket a fényár. Gyönyörű látványt nyújtottak a fűszálakon megkapaszkodó esőcseppek százai, melyek ragyogva verték vissza az előtűnő nap bársonyos sugarait, akár a fűben meglapuló apró üveggolyók.

- Gyere, Hyungwon! Már elvonult az eső – lelkendezett a fiú, kinek mosolya ellenére szemében még meg-megcsillantak a korábbi kétségbeesés könnyei.

**

Az elkövetkező két hétben a fiúk minden napot együtt töltöttek, sokat sétáltak az erdőben, felmásztak a közeli dombokra, de a napok többsége kellemes eseménytelenséggel telt számukra, s csak heverésztek a fűben és beszélgettek.

Minhyuk mesélt a családjáról, kiket még kisgyerekként veszített el. Sosem mondta el, hogy pontosan mi történt akkor éjjel, de Hyungwon megértette, hogy barátja rokonai mind ugyanazon az egy estén vesztették életüket. Kivéve nagypapája, aki egy évvel ezelőtt - mikor erre a vidékre értek – hunyt el. Ő akkor telepedett le az erdőben, s mivel mióta az eszét tudta, falvaktól, emberektől távoli helyeken éltek öregapjával, így a megszokáshoz híven itt is egy félreeső kunyhóban talált otthonra.

- Maradj csak, már visszakergettem Csibészt – rogyott le a fűbe Minhyuk, aki épp az egyik elkóborolt juhot terelgette a nyájhoz.

- Köszi, de amúgy nem Csibész volt. Ő Pénelopé – követte Hyungwon tekintetével az állatokat, akik egymástól néhány méter távolságra legelésztek.

- Hogy tudod őket megkülönböztetni? – sóhajtott fel csalódottan. – Szerintem teljesen egyformák.

- Ez nem igaz! Nézd csak, Pénelopé patája kicsit világosabb, mint a többié – ült fel Hyungwon, és légiesen az említett állat felé mutatott. – Mondd csak, Minhyuk, te mit szoktál csinálni, miután én hazaterelem a nyájat? – váltott témát a fiú, ki már régóta gondolkodott azon, hogy barátja vajon merre lófrál, mikor nincs vele.

- Visszamegyek a kunyhóba, és várok.

- Mire vársz? – tűnődött el a magasabb.

- Arra, hogy történjen valami. Hogy reggel legyen, és idejöhessek. Néha pedig horgászok, hogy legyen mit ennem – nézett értetlenül barátjára. Meglepték ezek a kérdések.

- Szokott sikerülni? – nevette el magát a fekete hajú, mert valahogy annyira távolinak tűnt Minhyuktól a horgászat. Inkább el tudta képzelni, hogy békára vadászva ugrál végig a nádasban, vagy a parton sütkérező kacsákat próbálja meg zsákmányul ejteni.

- Nagyon is jól szokott sikerülni, ne kacagj ki – lökte meg barátját az alacsonyabb, de Hyungwon ritkán előbukkanó mosolyát látva ő is elnevette magát. Minhyuk hófehér bőrén egyre több apró izzadtságcsepp ücsörgött s figyelte a fiúk beszélgetését.

- Miért nem költözöl be a faluba? Nem kellene abban a dohos kunyhóban laknod, távol az emberektől. Lakhatnál... egy dohos kunyhóban a szomszédomban is - kacagott fel újra, ezen a napon már másodszorra örvendeztetve meg barátját esetlen mosolyával.

- Nem is tudom. Soha nem laktam közel az emberekhez. Talán nem olyan jó ötlet… - tűnődött el a felvetésen az ifjú.

- Szerintem meg kellene próbálnod. Akkor közelebb lennénk egymáshoz, jobban rajtad tarthatnám a szemem. – Minhyuk arcán látszott, hogy ez az érv alaposan gondolkodóba ejtette. Szája reményteli mosolyba hajlott attól a gondolattól, hogy még többet lehetne együtt barátjával. Megismerhetné azokat a helyeket: a templomot, a falusi iskolát és a táncházat, melyekről Hyungwon mesélt neki. Felmászhatna a pajta tetejére, hogy meglógjanak a házimunka elől, vagy épp segíthetne barátjának a disznók ólját takarítani, hisz’ ha vele lehet, még az is jó mulatságnak tűnik.

- Lehet, hogy igazad van. De mit tegyek? Egyszerűen csak sétáljak oda, és költözzek be valahova? – vakarta fejét a fiú gondterhes arccal. Látszott rajta, hogy rettenetesen gondolkodik.

- A falu határában rengeteg öreg ház áll lakatlanul. Az egyiket helyrepofozzuk neked!

**

Ezt követően Minhyuk beköltözött a faluba, ahol az emberek kissé bizalmatlanul ugyan, de szívesen fogadták a szép ruhákat viselő idegent. Azt gondolták, rossz ember biztosan nem lehet, ha ilyen ritka anyagokból készült holmijai vannak. Minhyuk pedig beilleszkedett a közösségbe, segített az időseknek, játszott a gyerekekkel, és friss halakkal látta el a falusiakat, melyekért cserébe kenyeret, tejet s húst kaphatott.

Barátjával helyrepofozták a faluszéli kis viskót, mely ezután egészen barátságos otthonná változott, s így a fiú már bármikor találkozhatott cimborájával.

Kezdetben minden rendben ment, Hyungwon soha nem érezte még olyan jól magát, mint ezekben a napokban, s úgy tűnt, még az égiek is áldásukat adták a költözésre, ugyanis ezekben a hetekben még egy árva felhő sem kóborolt a falu környékére, ami elhomályosíthatta volna jókedvüket.

Ám a falu közhangulata idővel kezdett romlani. Az elmúlt három hétben nem esett eső, a termények kezdtek elszáradni a földeken, mivel a nap hevesen tűzött le rájuk. A kutak is száradásnak indultak a perzselő napfény hatására. Mendemondák kezdtek újra szárnyra kapni, melyeket Hyungwon utoljára gyerekkorában hallott.

Emlékezett arra az estére, mikor nagyanyja elmesélte neki a környék népeinek történetét:

„Hajdanán, még a történelem előtti időkben, Zetoria földjén apró közösségek éltek elszórtan, de egymás közelében. Ezek a klánok idővel közeledni próbáltak egymáshoz, s kisebb-nagyobb falvakat hoztak létre. A kis csoportok eleinte ugyan elzárkóztak a többiektől, de lassan kezdtek elmosódni a határok közöttük, s egymással házasodva igazi falusi közösséggé kovácsolódtak.

Ám volt egyetlen klán, melynek tagjai nem tudtak, sőt nem is igen akartak elvegyülni a többi ember között. Ők voltak a harcosok. Ezen klánnak tagjait különleges kiválasztottaknak tartották a körülöttük élők, mivel mindannyijuk mágikusnak tűnő képességekkel rendelkezett.

Voltak köztük olyanok, kik a vizet tudták fegyverként használni; jégkardokkal, -pajzsokkal védelmezték népüket. Mások a szelet hívták segítségül, ha csatára került sor a környező falvakkal. Némelyek egyetlen dobbantására megremegett a föld, vagy épp pillantásaik nyomán apró tűzgolyók szálltak tova.

De éltek köztük olyanok is, nagyon kevesen, akik képesek voltak az időjárást befolyásolni. Ők minden erőhasználónál hatalmasabbak voltak, hisz’ akaratukkal tomboló orkánokat uszíthattak elleneikre, sőt szökőárakat idézhettek elő, melyekkel egész hajóflottákat voltak képesek hullámsírba küldeni.

Bármennyire is csodálták a falusiak ezeket az embereket, éppen annyira rettegtek is tőlük. Mi van, ha egyszer ellenük fordulnak? - merült fel bennük újra és újra. A népek egyre nagyobb félelemmel tekintettek a harcosokra, s már nem isteni lényeknek, hanem kiirtandó ellenségeknek látták őket. Amikor csak lehetőségül adódott rá, orvul támadták meg az erőhasználókat, így az évszázadok során a harcosok klánja szinte teljesen kihalt, s képességeik mára feledésbe merültek.”

Hyungwon sosem hitte el ezt a mesét, egész addig a napig. Most, hogy a falusiak felelevenítették ennek az ősrégi történetnek az emlékét, már biztos volt benne, hogy nem az esőtől lett barátja mindig rosszkedvű, hanem pont az időjárás mutatta Minhyuk lelkének viharait. S azt is tudta, hogy ha ez kiderül, ugyanaz a sors vár majd rá, mint családjára. Hyungwont erős félelem fogta el, hisz’ ha Minhyuknak baja esik, az csakis az ő hibája lesz…

~Xiumaru

(Budapest, 2017.) 

1.rész