Fáradt pirkadat

Cím: Fáradt pirkadat

Szereplők: Son Seungwan (Wendy), Zhang Yixing

Érintett banda: Red Velvet, EXO

Műfaj: slice of life, fluff

Korhatár: 12

Megjegyzés: Ez a történet a százféleképp szeretlek projekt keretein belül született még a tavalyi évben. A megadott mondat itt a "Kiemeli a szemed" volt.

Javította: Ézemi

Wendy ezen a reggelen is hangtalanul osont ki az aprócska erkélyre, ami a hatodik emeleti, egyszobás lakás egyetlen olyan helyisége volt, ahol, ha csak egy rövid időre is, de végre egyedül lehetett. Szerette a férjét, ám az elmúlt hetekben felgyorsult életük egy pillanat szünetet sem engedett neki. Szüksége volt a magányos reggelek csendjére, az egyedüllétre…

Ahogy egyre lépdelt a korlát felé, köntöse végigsúrolta a hosszú szőrű, bársonyos szőnyeget. Szerette ezt a barátságos, mélyzöld szőttest, melynek szálai selymesen bújtak lábujjai közé minden alkalommal, akárha frissen nőtt fűszálak lennének. Legalább egy kicsiny darabnyit megőrizhetett így régi, vidéki otthona bájából. A korlát mellett háromlábú kovácsoltvas asztalka ásítozott, melynek lábairól kis darabokban már lepattogzott a mattfekete festék, üveglapján pedig kusza karcolások éktelenkedtek tucatszám, melyeket egy-egy óvatlanul elhelyezett edény okozhatott. Ám ezúttal csak egy szemérmes, pöttyös bögre koppant halkan az asztal üvegéhez, miben vidáman csilingelt egy ezüstszín kiskanál.

- Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz – suttogta a lány a tájon pihentetve meg fáradt tekintetét. A távolból egy akaratos vonatfütty indult útnak, mi hosszan ismétlődve pattogott végig a közeli panelházak falai között.

Wendy mindig is lelketlen környéknek találta a várost, túlzsúfoltnak, koszosnak és arctalannak látta. Kislányként csupán negyedévente járt erre, mikor a nagymamához jöttek látogatóba, s olyankor is siettek haza a biztonságot jelentő vidéki faluba, ahol maguk mögött tudhatták a lélekölő, monoton szürkeséget s a szmog ruhájuk anyagába férkőző, fojtogató bűzét.

Mára már megszokta ezt a levegőt, olyan természetessé vált számára, mint a forgalom zaja, az emberek kiabálása az utcán vagy a folyamatos fény. Talán ez utóbbit volt a legnehezebb megszoknia, hogy a városban soha sincs sötét, még éjszaka is nappali világosságot okoztak az utcákon elhelyezett reklámok. A lány kortyolt párat kihűlt kávéjából, majd visszatette bögréjét az asztalkára, pont, mikor halk nyikorgással újra kitárult a terasz öreg ajtaja.

Yixing kócos aurával, félig még lehunyt szemmel botorkált kedvese felé. Olyan gonddal emelte lábait, mintha attól félne, hogyha egyetlen neszt is hallat, a világ valószínűleg kizökkenne a megszokott kerékvágásból. De talán érthető is volt ez az ő helyzetében…

Álmosan simult párja testéhez, félresöpörte Wendy hosszú sötétbarna hajszálainak csokrát, s fejét vállára hajtva lopott még néhány pillanatot a reggel éltető nyugalmából. A nő gondterhes vonásai kisimultak a férfi közelségét érezve, lelkéig hatoló borzongás lepte el testét, akárcsak a legelső alkalommal, mikor kedvese megölelte őt. Feketén izzó pillantásai meglágyultak, ahogy átjárta férje támogató melege, ki az egész éjjelt átvirrasztotta velük.

Yixing kezeit szerelme még mindig kerekded pocakjára vezette, mely nem is olyan rég még jóval nagyobb volt, s benne lapult kis családjuk harmadik tagja. A fiataloknak szembe kellett nézniük a felnőtt lét újabb nehézségével itt, gyermekkoruk hosszan elnyúló alkonyán.

- Jó reggelt, szépségem! – suttogta a férfi. Wendy nyakát érzékien simították ezek a szavak, melyek minden reggel a kávénál is hatásosabb módon csöpögtettek életet belé.

- Jó reggelt! – A fiatal nő mosolyogva fordult szembe párjával, s fürkészte Yixing szemeinek kimerült fényét. – Sok munkád lesz ma?

- Ne is kérdezd… De a megbeszélésig el kéne valahogy tüntetnem ezeket – mutatott a férfi álmatag szemeire, melyeket mélyen ülő, sötét karikák kontúroztak.

- Ne is törődj vele, kiemeli a szemed – simogatta meg szerelme borostás arcát Wendy, kinek érintéseiből már nem fiatalos szenvedély, hanem igazi gyengédség áradt.

- Jót tett neked az anyaság – fogta meg kedvese kezét Yixing, s ajkaival érintette kézfejének puha bőrét, majd szerelme kiszáradt ajkait. Egy lágyan tovaillanó pillanatig újra csak ketten léteztek a kis erkély rejtekében, szorosan ölelték egymást, a másikból merítve erőt az új nap hajnalán…

A kis lakás egyetlen szobájában ekkor nagyokat ásított egy ébredező fiúcska, kinek arcára a kiságy rácsai vetettek furcsa árnyakat. Ten a takarót lerugdalva magáról pillantott körbe a napszínű szoba ürességén, majd keserves sírásával üldözte el a pirkadat polcokon megülő, sarokban megbúvó némaságát.

~Xiumaru

(Budapest,2016.)