Találkozás egy régi szerelemmel

Cím: Találkozás egy régi szerelemmel

Szereplők: Amber Liu, Henry Lau

Érintett bandák: f(x), Super Junior M

Műfaj: slice of life, songfic

Figyelmeztetés: -

Javította: Ézemi

Megjegyzés: A történet Kovács Kati: Találkozás egy régi szerelemmel című dalának részleteire épült.

Ez a történet a százféleképp szeretlek projekt keretein belül készült még a tavalyi évben. A megadott mondat itt a "Két cukorral, ugye?" volt.

Szokás szerint késve indultam el a kávézó felé; hajam szedett-vedett szénaboglyaként kavargott fejem tetején. Talán meg sem fog ezen lepődni, hisz’ azon az évekkel korábbi napon, első találkozásunk vészterhes délutánján is hasonló káoszba rendeződtek rövidre nyírt, sötétbarna tincseim. Persze akkor nem autóval mentem, így esélyem sem volt odaérni időben, így Henry egy órát állt az esőben. Ennyi előnye legalább megvan a felnőtt létnek, ha már az ember kénytelen elviselni az arcán megtelepedő apró ráncokat.

Bepattantam a kocsiba, s tíz perc múlva már a Subaru visszapillantójába tekintve próbáltam a legjobbat kihozni frizurámból, s kissé megigazítani a sminkemet, majd nagy levegővétel után, gyomromban vasmacskával indultam el a kávézó színes ólomüveggel kirakott ajtaja felé.

„Találkozás egy régi szerelemmel; nem tudni, miért, de mindig megható…"

A kis helyiségbe lépve azonnal körbelengett az olasz cappuccinó és brazil feketekávé vastag párája, mely vállamra telepedve kísért az ajtótól legtávolabbi asztalhoz. Emlékszem, régen kis aranycérnával szegett nefelejcssárga terítők voltak az akkor még faszínű asztalokon, egyszer Henry még fel is gyújtotta véletlenül azt, amelyik pont azon az asztalon díszelgett, ahonnan most egy harmincas férfi integetett felém vadul.

Jól szabott sportöltönyt viselt, könyökén szarvasbőr könyökfolttal, s hozzá farmert barna bőrövvel és hasonló árnyalatú félcipővel. Az öltöny alatt fehér, vékony sötétkék csíkokkal hálózott ing lapult. Kinézetében már kicsit sem emlékeztetett arra a bő pólókban és térdénél szakadt fekete nadrágokban járó fiúra, aki egykor volt. Arca nem sokat változott, régi fülbevalóinak helyén már összeforrt a lyuk, állát enyhe borosta övezte, orrán pedig divatos, vékony keretes szemüveg csücsült. De az a mosoly, mely arcán szélesedett, semmiben sem különbözött az évekkel ezelőtt látottól.

„Hiába nézem ellenséges szemmel a változást, mi rajta látható."

Emlékszem arra a napra, mikor hagyta, hogy lerajzoljam. Legalább két órát töltöttem azzal, hogy sikerüljön visszaadnom azt, amit a valóságban láttam. Persze nem sikerült, ügyetlen szárnypróbálkozásaim egyike volt az is, csak mint a legtöbb róla készült portrém, melyeken halovány grafittónusok mögül rajzolódtak ki szép vonásai. A komoly megjelenés ellenére most is épp úgy csillogott a szeme, mikor észrevett, mint akkoriban, s ez úgy hatott rám, akár évekkel korábban.

„Az ember áll és megszólalni nem mer, van szerelem, mely nem gyógyítható."

- Szia, Amber! De jól nézel ki! Befestetted a hajad? - húzódott kiszáradt ajka sármos mosolyra. S nekem percekbe tellett túllépnem a bamba vigyorral kísért bólogatásomon. Hirtelen úgy éreztem magam, mint az a tizenhat éves lány, aki akkor voltam, mikor először jártunk itt.

„Jöjj, néhány órás napsütés."

- Szia, Henry! Örülök, hogy felhívtál. Ezer éve már...

- Igen... Már azt se tudom, mikor jártam itt utoljára. Emlékszel, mikor a bátyám elől az alá bújtunk el? - mutatott egy távolabbi asztal felé.

- Tényleg! De nem ment az össze? Hogy fértünk el alatta? - tűnődtem el, s észre sem vettem, hogy még mindig mosolygok.

„Tán kiderül végre, mi volt a hiba minálunk."

- És mi van veled, szépségem? - villantott rám olyan mosolyt, melybe még a lelkem is beleremegett. Érdekes, hogy én már annyi mindent elfelejtettem azóta. A kapcsolatunk tipikus izzó gyermekszerelem volt. Tán azt sem tudnám megmondani, mikor is jártunk pontosan, a szívem azonban tisztán emlékszik azokra az érzésekre, melyek akkor uralták lényemet, s melyek most lassan kezdték átjárni komótosan melegedő cserépkályhaszerű lelkemet.

„Jöjj, néhány órás napsütés."

- Köszönöm, nem panaszkodhatok. Most nyertem el egy nagy munkát. Képzeld, az én cégem fogja tervezni az egyik nagyvállalat új honlapját és névjegykártyáit. - Büszke voltam rá, hogy a saját kis vállalkozásom ilyen jól megállt a lábán. Pedig Isten látja lelkem, igazán nem volt könnyű...

- Igen, hallottam, hogy befutottál, mint grafikus és webdizájner - mérte végig a rajtam virító kanárisárga, kissé átlátszó blúzt, majd kezemre pillantva tekintete elidőzött karkötőmön. Először nem tudtam, mi lehet olyan érdekes benne, de aztán leesett, hogy ezt még tőle kaptam. Ám az évek sorai alatt úgy hozzám nőtt ez a vékony ezüstszálakból font, négylevelű lóhere medálokkal díszített ékszer, hogy fel sem merült bennem, hogy le kéne vennem.

- És veled mi a helyzet? Földrajzot tanítasz, ugye? - Kezét hirtelen szája elé kapta, mert egy hangosat tüsszentett, s én csak ekkor láttam meg az ujján megcsillanó karikagyűrűt. - Egészségedre - tereltem el kavargó gondolataimat. Teljesen el is felejtettem, hogy megházasodott, pedig emlékszem, hogy körülbelül két éve egy ízléstelen rózsaszín meghívó érkezett tőlük...

- Én jól vagyok, köszönöm. Lin Busanba akar költözni, úgyhogy most minden szabadidőmben házakat nézek - vágott meggyötört arcot. – Amúgy engedelmeddel megrendeltem már a szokásosat, s ahogy látom, már hozzák is. - Egy pimaszul fiatal pincérnő tett elém egy vastag habbal borított marokkói epres cappuccinót. Ezer éve nem ittam már ilyet, pedig ez volt a kedvencem. - Két cukorral, ugye? - Bólintásomat követően két kockacukrot pottyantott a csészébe, és elkeverte azokat, az óramutató járásával ellentétes irányban kanyarítva a puha habot. Mosolyogva figyeltem mozdulatait, melyek mind azt jelezték, túl jól ismer még mindig.

Úgy repült el az ezt követő két óra, hogy észre sem vettem. Nem tudnám megmondani, pontosan mikről beszélgettünk, de mikor a közeli templom tornyából felhangzott az este hét órát jelző harangok rezes sora, tudtam, hogy el kell indulnom.

- Sajnos nekem most már mennem kell. De nagyon örültem, hogy tudtunk találkozni - álltam fel székemről.

„S a búcsú újra oly nehéz, mint ahányszor idáig váltunk."

- Nekem is ideje indulnom, fél nyolctól megtekinthető egy ház - grimaszolt, majd ragyogó szemeit rám emelve hajolt hozzám, és megölelt. Illata pont olyan volt, mint régen. Szívem azonnal kihagyott egy kósza ütemet.

„Találkozás egy régi szerelemmel, rossz randevú, de megbocsájtható."

- Valamikor megismételhetnénk - mondta bizakodva, de szíve mélyén talán ő is tudta azt, amit én, hogy hosszú évekbe telik, mire ezt a kávézást kiheverjük, s újra képesek leszünk egymás lelkébe tekinteni.

- Mindenképp - válaszoltam, s egy utolsó ölelés után az ajtó felé indultam...

„Egy torz mosollyal búcsút int az ember, miközben érzi, sírni volna jó."

~Xiumaru

(Budapest, 2016.)